Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-71
11. országos ülés 1902 márczius l2-én, szerdán. 209 a törvény nem rendeli el a német nyelv tanítását az elemi iskolákban, mikor annak tanítása tisztán csak szokáson alapul, mikor ezáltal gyermekeink kétnyelvüekké lesznek, s nem tudják a magyar kultúrát oly mértékben fejleszteni, a mily mértékben az kívánatos volna, akkor a budapesti iskolákban, a hol 10 nemzetiséghez tartozó gyermekek is járnak, kikből magyar anyagot kellene gyúrnunk, melynek szive, lelke magyar legyen, itt a német nyelvre tanítják őket, s megtanítják arra, hogy ebben az országban csak a német nyelvvel is lehet boldogulni. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Nyugodt vagyok abban, hogy a székesfőváros tanácsa eddig is mindig tanúsított hazafiságát azzal fogja most dokumentálni, hogy a német nyelvet el fogja ejteni. Annál is inkább hiszem ezt, mert a miniszter ur az egyedül helyes és törvényes álláspontra helyezkedve, ezzel biztatást nyert arra, hogy egyszer, s mindenkorra tiltsák el annak a nyelvnek tanítását, a melyre semmi szükség nincsen, a melynek tanítása által az ifjúság elvonatik más olyan tanulmányoktól és gyakorlatoktól, melyekre igenis szükség van. Köszönettel^ veszem tudomásul a miniszter ur válaszát. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Miután az interpelláló képviselő ur is tudomásul vette a miniszterelnök ur válaszát, azt hiszem, kimondhatom, hogy azt a ház is tudomásul vette. (Általános helyeslés.) Áttérünk most a mai ülésre bejelentett interpellácziók megtételére. Felhívom mindenekelőtt dr. Lengyel Zoltán képviselő urat, a Kossuthszobor tárgyában a miniszterelnökhöz, mint belügyminiszterhez benyújtott interpellácziójának megtételére. (Halljuk! Halljuk !) Lengyel Zoltán: T. képviselőház! Keserű érzések támadnak fel bennem, midőn a Budapesten felállítandó Kossuth-szobor ügyében kérdést intézek. Ne méltóztassanak tehát rossz néven venni, ha talán a megbotránykozás, a méltó felháborodás erősebb kifejezést is hoz ajakamra, mert én e kérdésben a magyar közérzületet, halhatatlan nagyjaink legnagyobbika iránt tartozó köteles kegyeletet látom mélyen megsértve; azt vagyok kénytelen panaszolni. (Igaz! Ugy van! a szélsöhaloldalon.) Ugy tartom, hogy nincsen a hazafias felháborodásnak oly kifejezése, mely elég erős volna a méltatlankodásnak hangot adni, mert hallatlan dolog már magában az az egy elvitázhatatlan tény, hogy itt, ebben az országban, ennek vértanuk vérétől áztatott földjén, évről-évre megújuló felszólalásokkal — s mindezideig hiába — kell erőszakolni azt, hogy a nemzet közadakozásából összegyűlt pénz a kitűzött czélra felhasználtassák. Előrebocsátom, nem vádolok senkit, nem keresem, ki volt bűnös a múltban. Bajos is volna megtalálni, mert ilyen kérdésekben a felelőség alól mindenki ki szeret bújni. ítéljen a dolog felett a történelem, idézze ítélőszéke elé azokat, a kik akár akaratuk gyávasága miatt, akár a KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. IV. KÖTET. hatalom fényétől elkábítva, e gyalázat bélyegét sütötték erre a korra. De igenis kívánom azt, hogy e felszólalásom, vagy a közvéleménynek e tárgyban való állásfoglalása előbbre vigye ezt az ügyet, mert ha ezután nem fog e dologban történni valami, akkor igazán nehéz dolog lesz megállani, hogy hazafiatlannak ne nevezzük mindazokat, a kik e kérdéssel kötelességszerűen nem foglalkoztak. (Ugy van! Ugy van! a .szélsőbaloldalon.) Szégyen e dologról beszélni, de még nagyobb szégyen ezt agyonhallgatni, és én azt akarom, hogy az ország tiszta képet nyerjen az ügyről és ezért el fogom mondani, habár talán kissé unalmas lesz is, e szobornak régen vajúdó szomorú történetét. (Halljuk ! Halljak! a szélsőbaloldalon.) 1894. márczius havában, a midőn Kossuth Lajos betegágyán a halállal vívódott, kinőtt a" szivekből már a kegyelet virága és megérlelődött az az eszme, hogy neki a nemzet közadakozásból szobrot állítson; minden felhívás, minden előkészület nélkül önként, magától indult meg az adakozás; nem ugy, mint a hogy ahhoz hozzá vagyunk szokva: hivatalos parancsszóra, vagy kegyeket keresőknek az indítványára. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A halála utáni napon már minden lap rovatot nyitott az adakozásnak és lelkes sorokban hivta fel erre a nemzetet. A »Magyarországi felhívása szerint (olvassa): »nem az ő nagyságának van szüksége szoborra, mert az maradandóbb az ereznél; fenségesebb a művészi ihlet alkotásánál, (Ugy van ' Ugy van! a szélsöbaloldalon.) de szükségünk van reá nekünk, hogy nemzedékről-nemzedékre a hazaszeretetben megerősödni, küzdelmekre megedződni, hitet, reményt és lelkesedést gyűjteni, oda járulhassunk az ő érczalakjához.« (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) A » Budapesti Hírlap*; így szól (olvassa): »Jöjjön velünk, a ki szerette; jöjjön velünk, a kinek szivében hála van. Ha az ország nem teheti, tegye meg a nemzet: tegye meg a nép. Az ő nagyságához, az ő emlékezetéhez legyen méltó a mi hálánk. A mi kegyeletünk oltárán égjen az áldozat tüze, és világítson és melegítsen a magyarnak.« Es a mikor sirt és zokogott és gyászolt az egész ország: akkor filléreivel oda járult a szobor-alaphoz a szegény, százaival és ezreivel a gazdag. Márczius 26-dikán, tehát alig egy^ pár nap múlva már 100.000 frt volt együtt. És kétségtelen, hogy az adakozás minden stádiumában kezdetétől végig a hírlapok szoborra gyűjtöttek, s az ország mindig szoborra adakozott. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Időközben, nem tudom, felsőbb parancsra-e, vagy hazafias lelkesedésbői, egy bizottság alakult, a mely azonban erre megbízást e világon senkitől sem nyert; (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) ez a bizottság magamagát »Kossuth Lajos emlékének megörökítésére alakult országos bizottságinak nevezte el, s április 2-án tartotta alakuló gyűlését. T. ház! Fel fogom sorolni azoknak neveit, a 27
