Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-75

338 75. országos ülés 1902 márczius 18-án, kedden. polgárságának veszélyeztetését jelenti. A fő kérdés itt az irányítás kérdése. A hajójegy-irodák és hajóügynökök kénye-kedvére bizni azt, hogy melyik társulatnak szolgálatába szegődnek, nem lehet, hanem tessék a kivándorlókat a magyar területről kivezetni magyar társulattal és magyar lobogó alatt. Széll Kálmán miniszterelnök: Én Fiúmén át akarom őket kivitetni. Barta Ödön: Ha Fiúmén át akarja, nagyon helyesen akarja és elismeréssel fogok adózni a miniszterelnök urnak, ha ezt megvalósítja, de az akarat maga nem elég, az nem orvosság, — ezen a bajon sürgősen kell segíteni. Mit fogunk ezzel elérni? Azt, hogyha az a kivándorló látni fogja, hogy őt a magyar állam viszi ki a kikötőjéből és a magyar fogyasztást fogja föllenditeni azzal a szükséglettel, a melyet neki útközben be kell szerezni és a magyar hatóságok támogatják abban, hogy kimenjen és künn maradjon, mig a helyzete ugy kívánja, és ha az javul, vissza igyekszik, mert ott kívül is gyámolítani és istápolni fogják. Milyen perspektíva nyílik meg gazdasági és állami szempontból előttünk, azt ebben a t. házban bővebben fejtegetni nem szükséges. Széll Kálmán miniszterelnök: Én is így akarom! Barta Ödön: A t. miniszterelnök urnak azon közbeszólólag tett nyilatkozata, hogy ő is igy akarja, felment engem a bővebb ecseteléstől, felment attól, hogy bővebben foglalkozzam ezzel a bajjal, csak szives figyelmébe ajánlom, hogy mi ezen az oldalon azt sokkal aktuálisabb bajnak tartjuk, semhogy azt a napirendről lekerülni engedhessük. A trónbeszédben is benne volt, és a mi feliratunkban is különösen ki volt emelve ez a kérdés. Legyen meggyőződve a t. miniszterelnök ur, hogy minden adandó alkalommal erről az oldalról sürgetőleg fogjuk követelni, hogy ezek az intézkedések megtétessenek. Széll Kálmán miniszterelnök: Már a múltkor nyilatkoztam is, hogy munkában van a kérdés! Barta Ödön : A t. háznak türelmét még csak annyiban akarom igénybe venni, hogy a kisembereknek nyújtandó hitel rendezésével foglalkozzam. Ha méltóztatnak megengedni, közbevetőleg a földmivelésügyi miniszter ur beszédéből egy passzust akarnék diffikultálni, mert ez alkalmas arra, hogy igen ferde véleményt terjeszszen a közönség közt és igen furcsa szint vessen a kormánynak pénzügyi politikájára. Azt mondja a t. miniszter ur, hogy kivételes esztendőnek tartja a mostanit, a mennyiben ugy állott a helyzet, hogy máskép a tisztviselők helyzetének javítását megkezdeni nem lehet, hacsak a miniszterek tárczájuk különben fontos igényeit nem mérsékelik. Hát, t. miniszter ur, ez a nyomorult három millió korona, a melyet a költségvetésbe félig beillesztettek, de hovafordításáról még ma sincsen semmi tájékozódásunk, ez az az akadály, mely az egész kormányzás minden ágára kihatólag bénította meg a miniszter urak költségvetéskészitési eljárását ? Miért keserítik meg a tisztviselői kart azzal, hogy ezt az alamizsnaösszeget, melyet még oda sem adtak, ugy állítják oda, hogy az egész állami gépezetet tevékenységi körének minden kifejlődésében gátolja? Minek ezt a keserűséget bevinni a tisztviselői karba, mikor ez nem felel meg a tényeknek? Tudnék példákat hozni fel arra, hogy hány millió van a zárszámadásban előirányzat nélküli kiadások, túlkiadások czimén elszámolva, hány millió van póthitel czimén és hány olyan kiadás van, a melyről soha szó sem volt, a melyet senki sem sürgetett, legfeljebb az osztrákok sürgették. Hát a t. miniszter urakat talán az zsenirozta a költségvetés összeállításánál, hogy előre érezték, valami másnak, nem a tisztviselők helyzetén való javításnak szelét. Talán valami más, talán valami uj katonai felszerelés, vagy létszámfelemelés sokkal erősebb befolyást fog gyakorolni a miniszterek tevékenységére, mint az a nyomorult 3 millió korona. Azért beszélek e három millió koronáról mint nyomorult összegről, mert ez az összeg a megélésre igen kevés, a meghalásra pedig igen sok. Ne méltóztassék tehát szembeállítani ilyen kérdésben a tisztviselőket az országos kormányzat különböző ágainak tevékenységével és már előre is keserűséget ébreszteni a tisztviselői karban, a melynek támogatását és helyzetüknek javítását minden oldalról sürgetik. A t. miniszter ur tegnapi beszédében van egy nyilatkozat, melyet tüzetesebb kritika tárgyává kell tennem. Azt mondja a t. miniszter ur, hogy mindenesetre szép dolog az, hogy az ország pénzintézetei az országnak legelhagyatottabb pontjain kelnek nemes versenyre, hogy a kisembereken segítsenek, mert hiába, azok a vidékek, a melyek legtávolabb fekszenek a központtól, azok érdemelnek legelőször istápolást, Nagyon szép dolog, hogy a pénzintézetek valahára megijedtek a keletkező akcziótól, és ut aliquid fecisse videantur, nagy hamarjában sietnek és egymással szemben versenyintézeteket állítanak fel a vidéken. Ámde hol voltak ezen intézetek eddig? Tartaléktőkéjüket miért kamatoztatták eddig 4—4^2 százalékra betétként, a helyett, hogy odajuttatták volna arra a helyre, a hol a legszebben segíthettek volna a kisembereken? Hol voltak eddig? Sehol sem voltak. Épen ezért a mostani akcziójukat sem tekinthetem egészen komolynak. Ez egy kényszer-reflexmozdulat azzal az áradattal szemben, a mely megindult és a melynek magam is igénytelen tényezője voltam, a mikor azt sürgettem, hogy állami kezden ényezéssel kell a kisbirtoknak helyzetén segíteni és végre-valahára komolyan kell foglalkozni azzal, hogy a kisembereket a maguk existencziájában megtartsuk. Mit szaladgálunk mi uj birtokos-osztály létesítése után, a melyről nem tudjuk még azt sem