Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-73
266 73. országos ülés 1902 márczius Ih-én, pénteken. becses idegen anyaggal szaporodott; az ide letelepedett családokat felszívta magába az életerős magyar társadalom és az idegen szülőknek magyar földön született fia egy-két generáczió alatt a legjobb magyarrá lett. Azonban ma, t. ház, egyrészről az idegen elemeknek térfoglalása, másrészről a magyar társadalom gyengülése és pusztulása oly nagy mérveket ölt, bogy félni lehet, hogy a magyar társadalom nem lesz elég erős az idegen elemek feszivására, asszimilálására. Hiszen hozzávetőleges számítás szerint is a szabad forgalmú magyar földnek körülbelül kilencz-tized része van már idegen kézen; és hozzájárul ehhez az is, hogy azok az elemek, a melyek az ország északi és északnyugati részein a közép- és nagybirtokokat összevásárolják, legnagyobbrészt vagy pusztán tőkeelhelyezési üzleti szándékból teszik, vagy pedig vadászati sport czéljából; külföldön laknak, és nincs egyetlen ethikai kapocs, a mely a magyar haza földjéhez fűzné őket, nem lehet tehát remény arra, bogy a magyar társadalomba beolvadnának. "Viszont azok az elemek, a melyek az észak-keleti részekben a magyar parasztságot szorítják ki, nagy átlagban nem állanak a kultúrának és a morálnak oly minimális fokán sem, hogy czivilizált ország állami keretei, állami és társadalmi törvényei közé beilleszkedni képesek lennének. (Igaz! JJgy van!) Nem akarom, t. ház, részletezni (Halljuk! Halljuk!) az óriási gazdasági, szocziális és főleg nemzeti veszélyeket, a melyek bennünket, gyenge és árva magyar népet a külföld e rohamos térfoglalása következtében érhetnek, csak az orvosszerekkel akarok röviden foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) A legradikálisabb megoldása lenne a kérdésnek, hogyha az idegeneket a birtokszerzéstől egyszerűen eltiltanák. (Ohó! a szélsobalóldálon.) Visszatérés lenne ez a régi magyar nemzeti jog álláspontjához. Hétszáz esztendőn keresztül a magyar jog mindig éber figyelemmel őrködött azon, hogy a magyar föld a magyaroké legyen. Hiszen az aranybulla 26. czikkében az van, hogy birtokot az országon kivül való embernek ne adjanak, ha pedig már valamelyest adtak vagy eladtak volna, a haza fiai váltsák vissza. És hétszáz esztendőn át szám szerint 16 törvényt hoztak ebben az irányban őseink. Legutóbb is a liberális 1844. IV. t.-cz., a mely a nem nemesekre is kiterjesztette a birtokvásárlási jogot, ezt a nem magyar állampolgároktól a leghatározottabban megtagadta. És a hétszáz esztendős magyar nemzeti jogfejlődést nem magyar törvény törülte el, hanem a magyar nemzeti erő megrontására törekvő Bach-korszak, az 1852. évi császári ősiségi nyilt parancs, a mely a következőleg szól: »Fekvőjavak szerzésében a honosulás vagy belföldiség hiánya miatt jövőben senkisem gátoltathatik«. Az 1861-iki országbírói értekezlet azután hallgatag fentartotta az ősiségi pátens e sérelmes rendelkezését és az szokásjogi erővel azért van most is Magyarországon érvényben. A régi magyar nemzeti jog alapján áll még ma is a magyarnál sokkal erősebb és nagyobb külföldi államok közül a német államok közt Poroszország, azután Württemberg, Hamburg, a szabad észak-amerikai államok közül Texas, azután Románia és Oroszország. Ezen államokkal szemben tehát mi is a merev negáczió álláspontjára helyezkedhetnénk, a többi államokkal szemben azonban a nemzetközi vonatkozások a viszonosság elvénél fogva némileg megkötik kezünket. A másik akadály, a mely ily radikális megoldástól talán visszatarthat, közgazdáink aggodalma, hogyha az idegenek birtokvásárlási képességét megszorítjuk, a magyar birtokok ára esni fog, ugy, hogy sok eladósodott régi birtokos talán vagyonának utolsó romjaitól fosztatnék meg. Ezeknek az akadályoknak tudható be valószínűleg, hogy kormányunk mindeddig tartózkodott a kérdés ily radikális megoldásától. Azonban csak az elismerés hangján nyilatkozhatunk arról, hogy a kormány, és első sorban a földmivelésügyi miniszter nr mégis preventív intézkedésekkel igyekezett a kérdés káros hatásait enyhíteni, így a gazdatiszti törvény, az 1901. évi XXVII. t.-czikk 24—25. és 27. §-a értelmében a külföldön lakó birtokosok kötelesek magyar állampolgárokat tartani gazdatiszteknek. Mindenesetre ezen bölcs intézkedés által a kérdés nemzetiségi és szocziális veszélyei enyhülnek. A másik: földmivelésügyi miniszterünknek azon törekvése, hogy az eladásra kerülő birtokokat állami telepítés czéljaira összevásárolja. így csak magában Erdélyben is a mostani földmivelésügyi kormány alatt több birtokot vásároltak meg telepítési czélra, mint eddig összesen. Ha tekintetbe veszszük azon szomorú tényt, hogy míg 1891-ben szerződés által 388 millió korona, végrehajtás utján 27 millió korona, addig 1900-ban szerződés által 446 millió és végrehajtás által 41 millió korona értékű magyar földbirtok cserélt gazdát, beláthatjuk, hogy a magyar földnek ilyen krizises mobilizácziója közepette elérkezett a végső pillanat, hogy az állam a magyar birtokok forgalmába irányitőlag, mérséklőleg és a nemzeti szempontokat tekintetbe véve közbenyuljon. Sőt kívánatos az is, t. ház, hogy a már idegen kézbe került birtokok, a mennyire az a szerzett jogok sérelme nélkül tehető, magyar kezekbe visszakerüljenek. Az állam lehetőleg szerezze meg azokat telepítési czélokra. Minden előrelátó gazdasági politikának a statisztika lévén az alapja, tisztelettel kérem a földmivelésügyi miniszter urat, hogy karöltve az igazságügyminiszter úrral készíttessen egy pontos statisztikai felvételt a nem magyar állampolgár birtokosokról és azok birtokainak nagyságáról. Azonkívül kérem a pénzügyminiszter urat, hogy tegye megfontolás tárgyává, vájjon az uj adóreformnál a Magyarországon nem lakó, tehát legnagyobbrészt külföldi birtokosok a földadó kétszeresével sújtassanak, a mint ez az 1886-ik
