Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-71
202 71. országos ülés 1902 márczius 12-én, szerdán. nál az erdőgondnokságok meglehetős nagy szaporítására tehát legalább is a jelenlegi létszám megtartására van szükség; a föladat pedig, a mely megoldandó, a megfelelő számú erdészszakemberek nevelése, ezek megélhetésének és előhaladásának kellő biztosítása és megfelelő bánásmóddal ezen azelőtt nagyon is kedvelt pályának ismét keresetté és kedveltté tétele, de az egyes állások közötti aránytalanságnak a létszámapasztással való megszüntetése, majdnem meggyó'ződésszerüleg állithatom, feltétlenül a gazdaság belterjességének rovására és kárára fog vezetni: a szakmának kedveltebbé tételét pedig aligha fogja elősegíteni. Tudom, hogy az igen t. földmivelésügyi miniszter urat ennél a tervezetnél is a legjobb szándék, a legjobb törekvés irányította, de mivel tudom azt is, hogy minden tervénél, a melyet épit, nem a gyors befejezés lebeg szeme előtt, hanem az, hogy biztos alapokra fektesse, hogy a jövő is nyugodtan építhessen reá, ezen szempontok vezettek abban, hogy aggályaimat előadjam és a miniszter ur figyelmébe ajánljam. (Helyeslés jobbfelöl.) T. ház! Az 1902-ik évi állami költségelőirányzat általános tárgyalásánál Vertán Endre t. képviselőtársam februárius 5-én tartott felszólalásában egyebek közt az oláh nemzetiségi kérdést is érintőleg (Halljulc! Halljuk! a jobboldalon.) a saját vármegyéjét illetőleg a következőket mondotta: »Ez a nép a lehető legszorgalmasabb, ennek a népnek igényei nincsenek, hagymán és mamaligán él egész éven keresztül, húsételt nem lát időtlen időig. Hiszen tudom, mikor a katonasághoz bementünk, az oláh fiút meg kellett tanítani, hogyan egye a húst. Menjünk fel a havasra, a hol a nép tiszta és jobb módban van. Az utmentén véderdők, fenn a havason az államkincstár tulajdonát képező erdők. Innen ki van tiltva a paraszt, itt marhát nem szabad legeltetnie, kenyeret nem kereshet. És ez a nép mégis dolgozik, mégis munkálkodik, a magyar hazának mégis hű fia. Pedig hogy voltak idők, a mikor nem volt az, mert az izgatásokra az ő lelke nagyon is fogékony volt, arra nézve például hozhatnám fel, hogy épen az én vármegyémnek legfelsőbb részéből indult ki az a nagy mozgalom, a mely vérrel irta be nevét a magyar nemzet történetébe. És ha odamegy az az izgató, nem azzal áll elő, hogy te román vagy, hanem azzal, hogy te nyomorban vagy. Rámutat arra, hogy a magyar állam segitő kezét nem látják, hanem meglátják a zsandárt, a ki szuronynyal jön feléje, a finánczot, az erdó'ó'rt!« Legyen szabad nekem t. képviselőtársammal szemben a t. házat a való tényállással megismertetni. (Halljuk! Halljulc!) Es ezen czélból nemcsak Torda-Aranyos, hanem Kolozs vármegye és a szomszéd havasok oláh lakosságának életét feltárni a nélkül, hogy az oláh nemzetiségi kérdéssel magával foglalkoznám, (Halljuh ! Halljulc!) mert e tekintetben teljesen elfogadom és magamévá teszem az igen t. miniszterelnök urnak álláspontját és mert a nemzetiségi kérdésekben teljesítendő államkormányzati feladatokat illetőleg magának az oláhságnak jelszavát tartom követendőnek, a ki azt mondja: »Taese sí facse« vagyis hallgass, de cselekedjél. (Tetszés a jóbbés a baloldalon.) Különlegesebb viszonyok — ugy közgazdasági, mint erdőgazdasági szempontból mérlegelve a kérdést, — alig léteznek, mint ennek a két vármegyének havasi, oláhlakta községeinek határaiban. A nép maga — megjegyzem félreértések kikerülése végett, hogy mindig csak a havasi oláhságról beszélek — amennyiben annál műveltségről egyáltalában szólani lehet, annak legalacsonyabb fokán állva, épen nem a lehető legszorgalmasabb, mint a hogy azt t. képviselőtársam állítja, (Ugy van! Ugy van!) hanem ellenkezőleg tunyaságra, lustaságra hajló természete mellett, csakis a mindennapi megélhetés iránti igényével felbujtogatva, fellázítva, a legféktelenebb és legvadabb, határt nem ismerő erőszakosságra ragadtatható, a törvényes rendnek legveszedelmesebb ellenségévé tehető. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Ez a nép évtizedeken keresztül a magyar kincstár erdeiben hihetetlen erdőpusztitásokat eszközölt, ebben határt nem ismert és nem egy esetben fizette meg egy-egy erdőőr életével a kincstár hű szolgálatát és azt, hogy a magyar államot szolgálta. (Igaz! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) Nem egy példával tudnék szolgálni a t. háznak, a melyek élénken igazolnák ennek a népnek vadságát, a lelkiismeretlensógig menő boszuálló természetét és féktelen gyűlöletét minden iránt, a mi magyar, vagy a magyar állammal és nemzettel összeköttetésben áll. (Igaz! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) De ez messze vezetne és olajat a parázsra önteni nem kívánok. A minden fogalmat felülhaladó erdőpusztitások — és ezt az igazság érdekében hozom fel, — magyarázatukat abban lelik, hogy ez a nép, a melynek egyik megélhetési forrását faipari czikkek készítése és árusítása képezi, a megélhetéséhez szükséges faanyaghoz majdnem az 1900. évig a kincstári erdőkből pénz vagyis vétel utján sem juthatott, mert a faanyagnak elárusitása a nép nélkülözhetetlen igénye daczára sem nyittatott meg. Ezen helyzet mellett, az erdők védelmére sem fordíttatván kellő gond, természetes, hogy a nép a majdnem prédára bocsátott kincstári erdőkben — nem egy esetben a védőszemélyzettel is egyetértve — igényeit messze tiílhaladó pusztításokat eszközölt. (Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) Hasonló kíméletlenséggel pusztították ki saját erdőiket is, ugy, hogy a 80-as évek vége felé már beállott a tarthatatlan helyzet és gondoskodni kellett a nép faigényeinek kielégítéséről, annál is inkább, mert a fokozatosan fejlesztett erdővédelem, az erdőtörvénynek mind szigorúbb végrehajtása a helyzet visszás-