Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.
Ülésnapok - 1901-71
194 7Í. országos ülés 1902 márczius 12-én, szerdán. Áttérünk a földmivelésügyi tárcza 1902. évi költségvetése (írom 73) tárgyalásának folytatására. Illyés Bálint jegyző: Eötvös Bálint! Eötvös Bálint: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Midőn annak a pártnak megbízásából, a melyhez szerencsém van tartozni, felszólalok, mindenekelőtt a t. ház szíves elnézését kérem csekély erőmért, a melylyel a földmivelésügyi tárcza költségvetésével foglalkozni kívánok. (Halljuk/ Halljuk!) A mi viszonyaink mellett hazáuk lakosságának legnagyobb részét ez a tárcza érdekli, s a midőn én az előadó ur szakszerű fejtegetéseinek fonalán végigmegyek, beszélni fogok egyúttal a szocziális politikának a földmivelésügyi tárcza keretén belüli feladatairól és végül néhány szóval ki fogok terjeszkedni arra az úgynevezett agrár-mozgalomra is, (Halljuk! Halljuk!) a mely most napirenden van. (Halljuk! Halljuk!) T. ház! Az egész költségvetésnek, de különösen a földmivelésügyi tárczának az a természetes feladata, hogy abban az ország népének, tehát a magyar néjanek, a magyar fajnak emelését és jövedelmének fokozását segítsék elő. Ebből a szempontból fogom én e tárcza költségvetését megbírálni, mert ez a szempont az egyedüli, a mely minket helyesen el tud igazítani a tekintetben, hogy mely intézkedések voltak szükségesek, és mely intézkedések lennének még szükségesek a magyar faj és szupremácziájának fentartása szempontjából, Az igen t. miniszter ur jelentéseiben arra hivatkozik, hogy különösen a nép kisebb exisztencziái, a kisbirtokosok érdekében különféle intézkedéseket tett és hogy ezen intézkedéseket később is mind nagyobb mérvben kívánja foganatositani. A miniszter urnak ezt a kijelentését a mi pártunk is köszönettel tudomásul veszi, de nem látjuk azt, hogy ez a felfogás a tárcza minden pontjánál következetesen keresztül lenne vive. Már pedig állami támogatásra nem szorulnak azok az exisztencziák, a melyek önmagukban is megállni képesek, hanem állami támogatásra, állami beavatkozásra csakis azok szorulnak, a melyek saját erejükből önmagukat fentartani vagy nem tudják, vagy csak olyan nehézségekkel, a melyekbe időjártával belepusztulnak. (Ügy van! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Ebból a szempontból véve fel, teszem az erdőkezelést, rá kell mutatnom arra a következményre, hogy az erdőknek állami kezelésbe vétele folytán az egyes községeknél eddigelé szokásban volt erdőközösség oly mérvben lett megszüntetve, a mi az ottani lakosságnak majdnem tönkrejutását eredményezte. (Ugy van! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Az erdei fajzás és legeltetés, mely az erdőtörvények által oly nagy mértékben meg lett szorítva, a mai nemzedéket, mondhatnám, tönkre tette. Pedig ha van is czélja és feladata annak, hogy az erdőknek állaga a jövő számára megmentessék, még nagyobb czél és feladat az, hogy a jelen nemzedék viszonyai ezáltal ne károsittassanak. Mert mi azt nem tudjuk még most, vájjon egypár száz esztendő múlva nem lesz-e nekünk a fűtésre és egyébre alkalmas helyettesítő anyagunk, a mi már ma is ott van a szénben és egyéb termékekben, de azt tudjuk, hogy a jelen viszonyok között azokat a közös ercló'beli részesedéseket és jogokat, a melyeket a község lakosai birtak, pótolni semmivel sem birjuk. (Ugy van! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Hozzá kell fűznöm azt is, hogy az erdőkezelés egy kissé drága. Általában talán ennek a tárczának kiadási tételei vannak legjobban dotálva; aránytalanul sok dologi és személyi kiadás van felvéve azon czélok elérésére, a melyek a tárcza keretébe tartoznak. Az a 203 millió koronányi értékben felvett állami erdő, mely kezelés alatt áll, aránytalanul kevés jövedelmet hajt. Meglehet, hogy a bürokratizmus, a mely egyik czélját az erdei kihágások statuálásában találja, szintén egyik oka annak; de ha ezenkívül egyéb okai is volnának, ezeken segíteni kell, mert hogy ha valamely állami kezelés nem hozza meg azt a hasznot, a melyet meghoznia kell és lehet a magánkezelésben, akkor az állami czélok biztosítása mellett inkább ezen kezelési módra kell áttérni. Ismét hivatkozva arra, hogy támogatásra azok az exisztencziák szorulnak, a melyek önmagukban megállani nem képesek, egy rövid kis portyázást teszek a vadászat kérdésére, a melynek emelésére egy uj tétel van a költségvetésbe felvéve. Ha felveszszük azt, hogy Magyarországon a bérbeadott vadászterületek jövedelme katasztrális holdankint 4 x / 2 fillér, akkor fel kel vetnünk azt a kérdést is, vájjon a vadászati jognak és az ezzel járó zaklatásoknak a jelenlegi törvény alapján való fentartása megérdemli-e a fáradságot ? (Ugy van! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Mert igaz, hogy a vadászat nemcsak. nagyúri passzió, mert kisebb urak is űzik, de ezeD paszsziónak kielégítése nem áll arányban azon vexaturákkal, a melyeknek a földmivelő nép ezen vadászatok folytán ki van téve. (Igaz! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) Először azért nem, mert az ő fegyvertartási jogát, a melyre pedig nagy szüksége van, erősen gátolja az arra vonatkozó és a vadászattal kapcsolatos fegyveradó-törvény, másodszor azon károk miatt, a melyeket bizonyos vadászterületek mellett a nép eltűrni kénytelen.^ (Igaz! Ugy van! a szélsÖbaloldalon.) És itt ismét fel kell hivnom a t. földmivelésügyi miniszter ur figyelmét a kisemberek támogatására, mert ha egy nagy vad annak a szegény parasztnak birtokára téved, mondjuk, egy kártékony vad, akkor, ha az a paraszt kártérítést kér, azt mondják : nem adunk kártérítést, mert a kártékony vadakat mindenki elpusztíthatja, ha pedig lelövi, akkor vadorzásért, ha nem is csukják be, de annyi üldözésnek van kitéve, hogy ugyancsak megkeserüli. Nessi Pál: Egy vadászati kihágásra negyedtelek rámegy!
