Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-64

64. országos ülés 1902 az önkormányzati szervek, akkor, a mikor azokra a közönség hatást képest gyakorolni, ellentálló képességet is tudnak tanúsítani. Ettől a feszélyező erőtől, ettől az önmagában nagy, de gyakorlati érvényesülésében ez idő szerint kicsiny hatalomtól igyekszik az igen t. miniszter ur szabadulni, és ezért akarja átalakítani a közigazgatási rendszert ugy, a mint ő tervezi, hogy a mit a központban a belügyminiszter jónak gondol, az, legyen bár jó vagy rossz, a legutolsó faluban is ugy érvényesüljön, a mint ő azt politikai pártállásból kifolyólag jónak és indokoltnak tartja, (ügy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon). S ne legyen alkalma, ne legyen módja az egyénnek érvényesülni! Pedig, t. ház, nagy baj fog származni abból, ha Magyarország vármegyei törvényhatóságaiból kihal a kötelességérzet, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és az önkormányzatok teljes tétlenségre lévén kárhoztatva, majd akkor, a midőn eljön a megpróbáltatás nagy ideje, nem lesznek azon helyzetben, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) hogy szavukat felemelve, érvényt is tudjanak annak szerezni azon hatalommal szemben, a mely Bécsből dirigál, a mely Bécsből parancsol, és amelylyel szemben a t. belügyminiszter ur ugy is mint miniszterelnök, teljesen képtelen a cselekvésre. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbal-oldalon.) És ha igaz az, t. ház, a mit a belügyminiszter mond, hogy a törvényhatóságokkal igazgatni nem lehet, akkor ismételten kérdem, hogy vájjon ki ennek az oka ? Vájjon nem a t. kormányok törekedtek-e törvényhozási és rendeleti intézkedéseikkel következetesen arra, hogy a vármegyei törvényhatóságokat teljesen lejárassák csak azért, hogy okuk legyen arra, miszerint kimondhassák, hogy ez a szervezet nem képes többé nagy feladatainak vitelére. Pedig csak akarni kell, és a belügyminiszter urnak tanusitania kell azt a hirdetett jóakaratát a vármegyei törvényhatóságokkal szemben, talpraállithatja őket, és abba a helyzetbe juttathatja, hogy ennek a nemzetnek, ennek az államnak olyan üdvös szolgálatokat tehetnek, a melyek teljesen elő fogják készíteni annak a czélnak elérését, a melyre minden jóravaló magyar ember törekszik, t. i. hazánk önállóságát és függetlenségét. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De a miniszterelnök ur is nagyon gyakran szokta hangsúlyozni és teljes joggal, mert hiszen igaz, hogy akkor, midőn valami fennállót lerontani, megváltoztatni, vagy eltörölni akarunk, előbb kötelességünk gondoskodni arról, hogy helyébe olyan institucziók vétessenek fel, a melyek az előbbit feltétlenül pótolják és helyettesitik. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Kérdem a belügyminiszter úrtól, vájjon mifélekép gondolja a vármegyéket pótolhatni Magyarország szervezetében ? Tett-e csak egyetlenegy lépést is arra, hogy azok a vármegyék, a melyek egy évezreden keresztül védbástyái voltak Magyarország fennállásának és alkotmányának, olyan instituczió, olyan szermárczius k-én, kedden. 7 vezet által helyettesittessenek, a melyek biztosítsák a magyar államnak és nemzetnek legalább is további ezredévre káborithatatlan fenmaradását ? Egyetlenegy intézkedése sincsen erre vonatkozólag a tisztelt miniszterelnök urnak, mert hiszen még azt a fáradságot sem vette magának, hogy azokat a városokat, melyek részint törvényhatósági joggal vannak felruházva, részint, mint rendezett tanácsú városok működnek, abba a helyzetbe hozta volna, hogy azok a nagy örökséget átvehessék, és a mire szükség lesz, mindazokat a nagy feladatokat, a melyek első sorban a vármegyére nehezedtek és nehezednek, legalább részben megvalósítani képesek legyenek. Pedig ott már nem panaszkodhatik a t. miniszterelnök ur arról, hogy az ő akarata és befolyása bárha messzebb vannak is tőle, mint a vármegyék — nem érvényesül, mert hiszen mindazoknak az intézkedéseknek, melyek a városokban és községekben a törvény értelmében teljesíttetnek, túlnyomó része tisztán állami feladat, olyan állami feladat, a melynek fejében a t. kormány nem jutott még el odáig, hogy a legkisebb mérvű ellenértéket is szolgáltatta volna. Hogy egyebet ne említsek, ha már a dotáczió kérdésére a jelenlegi pénzügyi viszonyok miatt rátérni nem mert és nem tudott: legalább azon nagymennyiségű állami adókból, a melyeket azok beszednek, miért nem enged át egy bizonyos hányadot a súlyos pótadók leszállítására ? Hanem a t. miniszterelnök ur belügyi költségvetése egy tételében igazi gavallér. Gavallér nevezetesen az Operaház segélyösszegének megállapításában. Én nem tudom, mert én a zenéhez nem értek, hogy Magyarország köz-^ művelődési életében és kultur-missziójában az Operaház minő fontos szerepet játszik; de egyet tudok, azt, hogy az igen t. közoktatásügyi miniszter ur költségvetésébe az állami elemi iskolák fentartására csakis 549.000 koronát ^tudott és tud beilleszteni, mert többet nem kap. Én azt gondolom, hogy nem fog senki sem megczáfolni, midőn azt állítom, hogy bármiféle tekintetek legyenek is azok, a melyek az Operaház fentartását indokolják, sohasem lehet azt egy vonalba helyezni a nemzet szolgálatában álló azon nagy feladatokkal, a melyek az elemi iskolákra háramolnak. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Igazi szégyene ez a mi költségvetésünknek és én meg vagyok róla győződve, hogy a legnagyobb mértékben maga a közoktatási miniszter ur sajnálja azt, hogy akkor, mikor az állami elemi iskolákra alig fél milliót fordíthat, akkor az Operaház, a mely talán nem is egészen magyar, ugyanannyi összeget vesz igénybe, segély czimén. És különösen meglep az, hogy még maga a belügyminiszter ur is akkor, a midőn ezen egyetlenegy intézetre közel fél millió koronát vesz igénybe, a vidéki színészetre mindössze csak 66.000 korona segélyt irányoz elő. Hát, t. ház, vájjon azok a nyomorú-