Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-56

56. országos ülés 1902 február 22-én, szombaton. tó Ion szárnyalni, (Halljuk! Halljuk! a jobb- és a baloldalon.) a minek egyszerű magyarázata az, hogy nekem nincs módomban megválasztani a thémákat, a melyekkel foglalkozni fogok, hanem azokat kell vennem, a mik itt felhozattak. (Halljuk ! Halljuk!) Igyekezni fogok kronológiai sorrendben tárgyalni az egyes szónokok beszédeit, (Halljuk! Halljuk!) miután azonban sok ismétlés történt, miután egy és ugyanaz a théma több oldalról is a legkülönbözőbb variácziókban hozatott fel, hogy ismétlésekbe ne essem, lehetőleg csoportosítani fogom az anyagot. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt Kossuth Ferencz t. képviselő ur beszédével kell foglalkoznom, a ki egy általános tétellel vezette be előadását, a melylyel annál inkább kell behatóan foglalkoznom, mert az általa felállított alaptétel annyira egyszerű, világos és megvesztegető, hogy közelebbi megvilágítás nélkül az egy megdönthetetlen igazságnak néz ki, pedig tényleg nem az. (Halljuk! Halljuk!) T. képviselőtársam azt mondja, hogy rossznak kell lenni a pénzügyi politikának, mert az ország évről-évre szegényedik, holott a költség évről-évre emelkedik, t. i. az állami költségvetés. Azután utal arra, hogy a jelenlegi előirányzatnak kiadási részében állami kiadásaink már 1086 millióra mennek, ezelőtt 10 évvel azok 795 milliót tettek ki, az emelkedés tehát 10 év alatt volt 291 millió és ezzel kapcsolatban azt a kérdést veti fel, hogy van-e Magyarországon józaneszü ember, a ki azt merné állítani, hogy az országnak vagyoni állapota annyira emelkedett 10 év alatt, hogy az államháztartás költségeinek ilyetén emelkedése indokolva volna? Erre a kérdésre nekem van szerencsém a következőket válaszolni. (Halljuk! Halljuk!) Hogy van-e Magyarországon ember, a ki ezzel a kérdéssel foglalkozik, azt nem tudom; de ha van, az egy nagyon meddő théma felett töri a fejét, mert az állami kiadások alakulását olyan valamitől akarja függővé tenni, a mitől azt függővé tenni nem lehet. Elismerem, hogy a magángazdálkodásnak fő ós elemi szabálya, hogy senki ne adjon ki többet, mint a mennyi bevétele van, tehát, hogy a kiadások alkalmazkodjanak a bevételekhez; de hogy ez a szabály nem áll minden körülmények közt az állami gazdálkodásra nézve, azt elismerték az elmélet férfiai, elismerték a gyakorlati politikusok és elismerik maguk a t. képviselő urak minden alkalommal jobbról és balról egyaránt. Az államnak, a mint ez számtalanszor ki lett fejtve, vannak bizonyos feladatai, melyeket minden körülmények közt meg kell oldania, még a legnagyobb erőfeszítéssel, még mostoha anyagi viszonyok közt is, hacsak saját belső lényegéből folyó czéljairól és feladatairól és kötelességei teljesítéséről lemondani nem akar. (Igaz!- Ugy van! jobbfelöl.) Hogy ez igy van, annak legpregnánsabb bizonyitéka az a körülmény, hogy habár az igen t. képviselő urak nagyon jól tudják minden oldalról, hogy minden uj állami intézmény létesisése vagy a létezőknek kifejlesztése rendesen mindig a kiadások emelkedésével jár, azért nem múlik el nap, hogy egyik vagy másik oldalról uj és uj követelések, uj és uj kívánalmak ne támasztatnának az állammal és a kormánynyal szemben. Épen ezért vagyok bátor megfordítani azt a tételt, melyet Kossuth Ferencz képviselő ur felállított és azt mondom, hogy minél mostohábbak a magángazdálkodás viszonyai, annál inkább kötelessége az államnak az ő egész erejét megfe-. sziteni és megtenni mindazt, a mi szükséges arra, hogy a gazdasági viszonyok javíttassanak, hogy a kereseti alkalmak szaporittassanak, hogy a munka prosperitása fejlesztessék. És hogy mostoha gazdasági viszonyok közt sem szabad a kulturális fejlődés feltételeinek megteremtéséről és fejlesztéséről lemondani: ez, azt hiszem, önként értetődik. (Ugy van! jobbfelöl.) Bátor vagyok azt is állítani, hogy Magyarország kiadásainak növekedésében igen nagy része van épen a társadalmi gazdálkodás gyengeségének és a mostoha gazdasági viszonyoknak, mert igen sok olyan feladatot, melyet más szerencsésebb viszonyok közt lévő társadalom a saját erejével valósit meg, nálunk az államnak kell megvalósítani, (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) a mi természetesen mindig az állami kiadások emelkedésére vezet. (Ugy van! jobbfelöl.) Ezzel, azt hiszem, kimutattam azt, hogy Kossuth Ferencz t. képviselőtársam azon tétele, mintha az állami kiadások alakulásának párhuzamosan kellene mennie a magángazdaság helyzetével és alakulásával gyakorlatban és elméletben, nem bir támponttal. Azonban t. barátom tovább megy és azt kutatja, mi idézi elő nálunk a kiadásoknak nagy emelkedését és arra az eredményre jut, hogy ezen emelkedés oka a rendszer, melyet a kormány és a többség követ. Mert azt mondja: a kormány most már nem is tekinti azt, hogy megtámadja-e az ország tőkéjét ez a nagy költekezés, költ, mert költenie kell, költ, mert a mai rendszer rákényszeríti, hogy költsön. Tehát az ok a rendszer. Mit ért t. barátom a rendszer alatt, azt nem fejtette ki bővebben, de ismerve felfogását és politikai nézeteit, azt hiszem, nem tévedek, hogyha azt állítom, hogy ő a rendszer alatt az Ausztriával való gazdasági és politikai viszonyunkat érti. Bármiként álljon is egyébként a dolog, az minden körülmények közt igaz, hogyha valamely rendszer hibás valamiben, — igy itt a kiadások emelkedésében, — akkor ezen kiadások emelkedésének azon pontoknál, azon tételeknél kell leginkább nyilvánulnia, a melyek ezen hibás rendszernek folyományai, a melyek ezzel a legszorosabb összefüggésben állanak. (Ugy van! jobbfelöl.) Tehát vizsgáljuk meg, hol, minő pontoknál emelkednek a mi kiadásaink? Nekem már volt szerencsém expozém előterjesztése alkalmával n*