Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.
Ülésnapok - 1901-63
63. országos ülés 1902 Elnök: Megszavaztatik. Dedovics György jegyző (olvassa). 1848/49-iki honvédek segélyezésére és az azzal kapcsolatos kezelési költségekre : 800.000 korona. Farkas József jegyző: Illyés Bálint! Illyés Bálint: T. ház! A 48—49-iki honvédek segélyezésére szánt tételnél, ha felszólalok, teszem azt azért, mert az a nézetem, hogy ezen ügy bárkit, pártkülönbség nélkül minden hazafit egyiránt érdekel; (ügy van! TJgy van! a ssélsöbalólclalon.) teszem továbbá azon kötelességérzetből, a melylyel honvédbajtársaim iránt tartozom. Mert ha szétnézek a t. házban, a túloldalon báró Podmaniczky Frigyes és gróf Esterházy Kálmán t. képviselőtársaimon kivül és ezen az oldalon rajtam kivül más honvédet nem ismerek. Kétszeres kötelességem tehát felszólalni még életben levő volt honvédbajtársaim érdekében. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Tudom, hogy ez a dolog régen nem igy volt, de napról-napra fogy már az a régi gárda, a melynek én egyik igénytelen, és a mint akkor mondták, legfiatalabb tagja voltam. (Éljenzés a szélsöbaloldalon.) Hogy mennyi változáson, mennyi viszontagságon ment át a honvédügy a koronázási aranyoknak az e czélra való felajánlása óta, hosszu volna elmondani, és nem is akarom ezzel a t. házat untatni. Egy balzsamcsepp volt ez az akkor még mindig elevenen vérző és fájó sebre. Ebből és a társadalmilag összegyűjtött csekély összegből segélyezték akkor a koldusbotra jutott szegény honvédeket, és azután pár évtized múlva jött a honvéd nyugdíjintézetnek állami alapon való rendezése, és később annak a csekély összegnek, a melyen ez rendeztetett, 800.000 koronára való felemelése. Ezt az összeget, a mely a folyó évi költségvetésben is szerepel, — (Halljuk! Halljuk!) tisztelettel kell megemlítenem, — egyhangúlag és élénk lelkesedéssel szavazta meg akkor a t. ház. Azonban az, hogy az összeg megszavaztatott, csak egy csepp volt a nagy tengerben és az erkölcsi elismerés még mindig késett. Ez volt aztán az oka annak, hogy a kolduló nyomorhoz hozzácsatlakozott az a mimikri faj, hogy én is Vészi t. barátom kifejezésével éljek, a mely mindig a felszínen levő eszméhez, vagy jelszóhoz szokott tapadni, majd régi honvédnek, majd tanítónak adta ki magát. Ez aláásta a honvédség tekintélyét, elhomályosította nimbusát. A múlt év augusztus havában azonban a honvédügy uj stádiumba lépett, a mikor a miniszterelnök ur, és ezt elismerő tisztelettel említem fel, oly rendeletet adott ki, (Halljuk! Halljuk!) a mely a honvédség erkölcsi elismerése jelének tekintetett és méltán, mert ebben a rendeletben nemcsak a földhöz ragadt szegény, hanem az összes 48—49-iki honvédek nyugdíj-jogosultsága van kimondva. Sőt tovább megy ez a rendelet, a mikor azt mondja, hogy az illető folyamodónak ha 1848—49-iki érdemmárczius 3-án, hétfőn. 267 jellel lett kitüntetve, vagy máskülönben tüntette ki magát, illetménye a rendes nyugdij kétszereséig emelhető fel. TJgy látszik, mintha késői visszhangja volna ez az 1848 — 49-iki nemzetgyűlés ama kötelező ígéretének, a melyet a honvédek irányában tett, a mely azonban mindez ideig beváltásra nem talált. De midőn köteles tisztelettel ismerem el a t. miniszterelnök ur nemes intenczióját e rendelet kiadásánál, nem hallgathatom el, sőt kötelezve érzem magamat, hogy abból kifolyólag egy pár szóval forduljak a t. miniszterelnök úrhoz és a képviselőházhoz. (Halljuk! Halljuk!) Nem hallgathatom el ugyanis, hogy az említett rendeletnek hiányai is vannak és a mennyiben örömet okozott az érdekelt körökben, ép annyi keserűséget idézett fel alkalmazásában. Nem helytelenítem, sőt inkább helyeslem a rendeletnek azon intézkedését, hogy a honvédség igazolása kétségtelen, hitelt érdemlő adatokhoz legyen kötve. De ne állítsa fel a lehetetlenség sorompóját, mert könnyen megeshet, hogy e szerint nemcsak azok, a kik a rendeletben az erkölcsi elismerést nézik, de a földhöz ragadt szegények is kivül maradnak ezen a sorompón, melyen belül az előtt a rendelet előtt könnyebben bejutottak. A rendelet ugyanis a többek közt azt mondja, hogy a kérvényező igazolhatja magát két vele szolgált honvéd-bajtárs által. Hát kérdem, hány honvéd ma már olyan szerencsés, ki két vele szolgált honvéd-bajtársra találhat. Hiszen ha visszatekintünk nemzeti dicsőségünk ama fényes napjaira, a legnagyobb aránytalanság van életkor tekintetében különösen a toborzó és csak azután később beosztott honvédzászlóaljak legénysége és főleg tisztjei közt. Én például ismertem 16 —17 éves, de ismertem 50 éves tisztet is. Ez az aránytalanság, ha nem oly mértékben is, de meg volt a legénységnél is. Magamról nem szeretek szólni, de fel kell hoznom, hogy nekem 60 éves legényem _ volt akkor, mikor én 14. életévemben voltam. (Éljenzés a szélsöbaloldalon.) Kérdem, hol vannak ma már ezek az öregebb honvédek, a kik vérükkel áztatták a haza földjét? Egymásután elhulladoztak, mint a dicsőség hervadozó levelei. Hát én arra kérem a t. miniszterelnök urat, méltóztassék ezen szabályt oda módositani, hogy a kérelmező, ha más igazolványa, például honvédegyleti igazolványa nincsen, igazolhatja magát nemcsak közvetlenül két vele szolgált, de más olyan két honvéd által is, ki őt, vagy együtt táborozás, vagy egy szülőföldön lakás, vagy valami kiemelkedő mozzanat után kétségtelenül, mint honvédet ismeri és arról eskü alatt kész vallomást tenni, Azt hiszem, ez az eljárás a keserű cseppet el fogja oszlatni az örömpohárból, melyet a t. miniszterelnök ur a 48/49-es honvédek felé nyújtott. De most a t. házhoz fordulok szavaimmal. | Mint előbb emlitém, a miniszterelnök urnak 34*
