Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-61

6*í. országos ülés 1902 február 28-án, pénteken. 205 előtt felvetni: a trónörökös, vagy magyarán: királyfi neveltetésének a kérdését. Én azt hiszem, hogy a jövendő méhében pihenő napok sok keserű órát és keserves tanúságot rejtenek még magukban a nemzetre is, a királyi családra is. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Csak a múltkori egy esetet veszem, a királjfi oroszországi utazásának a kérdését. A t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy ez magánügy volt, de én azt hiszem, hogy csak ezt az egy kérdést, ha nézem, egész bátran, teljes bizonysággal mondhatom azt, hogy a leendő magyar király a magyar közjogot nem ismeri, mert ha ismerné, tudnia kellene azt a jogelvet, hogy minden tényért Magyarországon a kormány felelős, már pedig felelős csak akkor lehet, ha megkérdezték, vele érintkeztek és tudja, hogy a király mit akar. Én azt szeretném, ha nemzeti ajándékképen a magyar nemzet felküldené egy magyar közjogot a leendő királynak és abba talán jelszóul beleirnók Vörösmartynak azt a versét, a mely rá épugy áll, mint reánk: »A nagy világon e kivül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és halnod kell.« (Elénk tetszés a szélsöbaloldalon.) De vessük fel egy-két apró hiányát is ennek a kérdésnek. Itt van pl. a kabinet-iroda. Megvallom egész őszintén, hogy nem tudom, micsoda hatóság ez, mi a hivatása, hol található? Csak annyit tudok, hogy ha ennek a magyar nemzetnek egy-egy szegény polgára kérvényt, felségfolyamodványt akar ő Felségéhez benyújtani, — pedig tudjuk, hogy a magyar közjog szerint a királyi hatalom tiszteletbeli és felségjogokkal van felruházva, — valóságos operett-jelenet az, mikor a postán megkérdezik, hová kell azt czimezni? Ráírják: »A magyar királynak, ott a hol!« (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Vagy itt van. t. ház, a halálbüntetés és a királyi kegyelem kérdése. Hiszen a magyar nemzet a magyar közjogban egy fenséges gondolatot valósított meg, mikor a királyi hatalmat felruházta az élet és halál jogával. S mégis mit látunk ? Büntető-törvénykönyvünk és eljárásunk szerint a kegyelmi kérvények a magyar igazságügyminiszterium utján terjesztetnek ugyan fel, de azt is tudjuk, hogy a halálbüntetésnél az utolsó pillanatokban a védők mindig igénybe veszik a felségfolyamodványt és a királyi kegyelmet. S mit tapasztalunk? Azt, hogy nem tudják a sürgönyöket a védők hová czimezni, s ki van téve a magyar nemzet annak, hogy mikor egyik legfenségesebb jogát akarja a király által gyakoroltaim, sürgönyei esetleg komornyikkézen vesznek el, vagy mennek át! (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Itt van a királyi kihallgatások kérdése is. Figyelemmel kisérem azokat, s mit látok ? Látom azt, hogy a magyar nemzetnek ezt a szép jogát, a melyet ismerünk, hiszen Bánk bánban is megvan, hogy a »Tiborczok« könyei is felvihetők legyenek a magyar király elé — a magyar nép nem gyakorolhatja, mert királya elé nem eresztik ! Hát még az a hite se legyen meg, hogy oda juthasson! ? Elzárják előle az utat azok, a kik megköszönni jönnek a kitüntetést! És az a hatalom, vagy hatalmasság, a mely elbírálja, hogy ki mehessen a király elé! (Igazi Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Vagy nézzük, t. ház, a kitüntetések kérdését. Nem-e a túlhatalmasodott királyi hatalom ténye ez? (Zaj a szélsöbaloldalon.) Én magam üres csecsebecséknek, külső csillogásoknak tartom a kitüntetéseket. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) de az érzelmek világával mégis össze van ez kötve! Látva a nemesi kitüntetéseket, a nemesség folytonos adományozását, figyelmeztetem a t. kormányt arra a levélre, melyet 1848ban — gondolom, elég jó nevekre fogok hivatkozni — Batthyány, Deák, Kossuth, Eötvös, Erdélyhez intéztek a magyar képviselőház és a magyar nemzet nevében! Ebben azt mondják, hogy a független felelős minisztérium ezentúl és örök időre mindig a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében fog Magyarországon kormányozni. Nos hát az egyenlőségnek a kormányzása, az t. kormány, hogy önök nemességeket, üres czimeket adományoznak? Vannak azonban méltóságok, a melyek esküvel vannak összekötve; és ennek a kérdésnek már a mélyére kell nézni. Én azt hiszem, t. ház, hogy minden magyar ember, a mint megszületett, első sorban hazája és alkotmánya iránt tartozik hűséggel! Hűséggel tartozik azután a magyar király irányában is, de mivel tudjuk, mert 400 éves története mutatja, hogy sokszor a magyar alkotmány és a magyar király iránti hűség ellenkezésbe jutott egymással, ily esetben tehát kizárólag csakis a magyar haza és a magyar alkotmány iránt tartozik hűséggel! (Élénk helyeslés a szélső-baloldalon.) A valóságos belső titkos tanácsosok esküt tesznek le. Kérdem, a magyar szabadság és a magyar alkotmány iránt való hűség tekintetéből nem vethető-e fel e kérdés itt, t. ház ? (Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Nagyon •') Nincsen-e erre joga ennek a törvényhozásnak ? Sőt nemcsak hogy joga van, de kötelessége is ismerni ennek az eskünek a tartalmát és mert ennyi felszólalás után a függetlenségi párt ebben a kérdésben eredményeket nem tudott elérni, nos én megfordítom a kérdést és azt mondom, hogy erős bennem a gyanú, hogy ebben az esküben a magyar alkotmánynyal ellenkező szövegezés van és mindaddig, mig az ellenkezőről a kormány engem meg nem győz, fen tartom gyanúmat. (Egy hang a szélsöbaloldalon: Németül esküsznek, vagy latinul?) De hát befejezem beszédemet ! Hivatkozom egy franczia népdalra, a mely fenségesen példázza az anyaszeretet határtalan nagyságát. Ismeri a t. ház, abból áll, hogy midőn a íiu szeretője kedvéért kiveszi az anya szivét és futva megbotlik, akkor a guruló sziv suttogva azt kérdi: fiam, nem ütötted meg ma-