Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.
Ülésnapok - 1901-59
158 59. országos ülés 1902 február 26-án, szerdán. népük elhagyására vezette őket. (Nagy zaj és ellenmondás.) Pap Zoltán: Hazafiság, nem önérdek! László Mihály: És még azt mondja, hogy nem pánszláv. Mi ez, ha nem pánszlávizmus? Vészi József: Ez bizony pánszlávizmus! Rátkay László: Ez bizony bolond beszéd! Krasznay Ferencz: Pánszlávizmus! Kollár Márton : Ez egy kis böjti prédikáczió. Talán ráfér az urakra. (Derültség.) Ellenmondásban vagyok talán magammal, a mikor egyrészt panaszlom, hogy gimnáziumaink eltántorítják ifjúságunkat, másrészt vitatom, hogy mégis van tót intelligencziánk. Vannak köztünk nemes lelkek, a kik idegen befolyás közepette is megőrzik hűségüket és szerelmüket a tót nép iránt, mely nekik éltet adott, és ezek alkotják az igazi tót intelligencziát. Ámde ezek kivételek és épen azért számuk igen csekély. Jóllehet boldogságuk, földi jólétük feláldozásával fáradoznak a népért, hogy kiragadják a tönkrejutás karjaiból ; ezek a harmadfél millió lélekből álló népnek sebeit behegeszteni nem tudják; és igy tanítók, oktatók, vezetők nélkül, szellemi sötétségben, elhagyottságban pusztulnak hazánk csendes, szorgalmas, mondhatnám, majdnem legjobb polgárai és velük pusztul a magyar haza is. Vájjon mit szóljak ama lelketlen emberekről, a kik kizsákmányolják a tót népnek eme szomorú helyzetét és lelkiismeretlenül szipolyozzák, pusztítják ezt a szegény népet ? A tót nép sebei részvétet és könyörületet keltenének minden kőkebelben is! Hisz a nyomor dögvészként jmsztitja a Felvidék népeit, kergeti tengerentúlra, messze idegenbe, elszakítja a férjet feleségétől, testvért a testvértől, anyát gyermekeitől. A nyomorral karöltve jár a bűnök és bajok hosszú lánczolata, és ki csodálhatja, hogy az uj kor minden egészségtelen áramlata végigpusztít a Felvidék hegyein és völgyein ? Ez a nép, mely szenvedéseiben is híven teljesiti hazafiúi kötelességét, mely adózik, katonát ad e bonnak, az idegenből is haza hozza véres verejtékkel szerzett garasait, épen szegénysége miatt elnyomatást, mellőzést szenved azoktól, a kik hivatva volnának enyhíteni fájdalmait. Meg vagyok győződve, hogy nem igaz magyar szív az, mely gúnyt üz a szegényből szegénysége miatt, nem igaz magyar szív az, mely kineveti a szerencsétlent szerencsétlensége miatt, nem magyar szív az, mely butának mondja a tótot, (Ellenmondás jobbfelöl.) jóllehet látják, hogy mennyi akadály gördül szellemi fejlődésük útjába. Nem magyar ember mondhatta, mert nemesebben érez a magyar, hogy a tót nem ember. . . . Pap Zoltán: Azt nem is mondja senki! Kollár Márton: Azt mondták, hogy nyers anyag! Jól tudja a tót nép, hogy nem az igazi magyarok az ő ellenségei, hanem az u. n. uj magyarok, lelkiismeretlen renegátok, a kik anyagi érdekből befeketítik a tótokat. Krasznay Ferencz: A szepességi németek renegátok! Elnök: Ne méltóztassék a szónokot félbeszakítani. Kollár Márton: A psychologia azt tanítja, hogy a szomorú csapásoktól sújtott nép igazságosabb, mint az, mely nem ismeri a szerencsétlenség súlyos kezét. Már pedig a magyar nép annyit szenvedett, annyit küzdött az emberiség és saját magának legszentebb érdekeiért és jogaiért, hogy alig van nép, melyben annyira kifejlődött volna az igazságosság érzete, mint a magyarban. A magyarnak története nem egyéb, mint hosszú lánczolata az emberiség és a saját jogaiért való küzdelmeknek. Melyik népben lehet annyi szeretet és lelkesedés a jog és igazság iránt, mint a magyarban, mely szive vérét ontá hosszú századokon keresztül ez eszmékért? A ki meggondolja, hogy a tót nép egy lobogó alatt vérzett a magyarral a jog és igazságért, annak százszor is lehetetlen elhinnie, hogy a magyar nemzet annyira meg tudna feledkezni önmagáról, hogy azt követné el más népen, a mi ellen hősies elszántsággal küzdött: hogy elnyomná e szent harczok hű társát, mikor senkit sem gyűlölt annyira, mint elnyomóit. (Felkiáltások: SenMsem nyomja el!) Tudja a magyar, hogy fáj a rabláncz, hogy fáj az elnyomatás. Pogány volna az, a ki az evangélium tanítása ellenére azt tenné mással, a mit önmagának nem kíván; (Felkiáltások: Nem is teszi!) Tudja az igaz magyar, hogy nyelvében él a nemzet, tudja azt is, hogy az az igazság nemcsak a magyarra áll. Ámde a béke ellenesei elvakítani igyekeznek a magyar közvéleményt. Sok tekintetben elérték azt, hogy ezen igaz jelszó ma elveszítette általános érvényét. Ismeri a magyar az evangélium szellemét, mely tiszteletben tartja a világ összes népeinek nyelvét, s elitéli a gyengék elnyomóit. Am az evangélium ellenei homályt borítanak az igazságra, bűnre akarják csábítani ezt a nemzetet, mely nyelvéért és nemzetiségéért való harczaiban annyiszor hivatkozott a természet jogára és az evangélium szellemére. Nem az igazságos magyar nemzet keze az, mely eltörölte a tótok gimnáziumait és egyéb kulturális egyesületeit; hogy is tehette volna? (Zaj.) Rátkay Lászlő: Nagyon bölcsen tették! Kollár Márton : Minek kellett volna a tanárokat eltávolítani és hazafiakra bízni az ifjúság nevelését? (Zaj.) László Mihály: Muszka hangok ezek! (Zaj. Felkiáltások: Nem tanították a magyar nyelvet.) Kollár Márton : Megvannak a jegyzőkönyvek, hogy igenis jól tanították a magyar nyelvet. Nem az igazságos magyar nemzet keze az, a mely annyiszor visszautasította a tót nép küldötteit, a mikor tót gimnáziumot kértek maguk számára, nem az igazságos magyar nemzet keze az, a mely erőszakosan visszatartotta őket, hanem azoknak a keze, a kik önérdekből az egyéne tlenkedés tüzét szítják hazánkban,
