Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-59

59. országos ülés 1902 február 26-án, szerdán. 157 pások súlya alatt roskadoz, mennyivel inkább részvéttel kell önöknek lenniök egy oly nép állapota iránt, a mely történelmünk tanúsága szerint Árpád-házi királyaink idejétől egész mostanáig együtt élt, együtt érzett és együtt vérzett a magyarral. Mikor azt látják, bogy a tót nép, a magyarnak szerencsében és szerencsétlenségben egyaránt bű társa, szegénységben sínylődik, mikor tapasztalják, bogy nagy tömegekben kénytelen elhagyni a hazai rögöt, a mely után vérző szívvel sóhajtoznak még a tengeren tűi is: nem kell-e gondolkozóba esniök a bajok forrása fölött, a melyek a tót néppel együtt egész hazánk jólétét és boldogságát aláássák? Magyarország nagy test, melynek egyik tagját a tótok által lakott földterület képezi. Ha bármely test valamelyik tagja fájdalmat érez, az egész test érzi azt — érzi mindaddig, mig a beteg tag meg nem gyógyul. Gyógyulás után sóvárog a felvidéki nép is; folyton azon van, hogy a földet, a melyet benépesít, felvirágoztassa; ámde oly idők járnak manapság, hogy a jevulás lehetetlennek tűnik fel. Mindenki tudja, hogy minél szegényebb és terméketlenebb a föld, annál nagyobb ismeretek szükségesek annak felvirágoztatására. Ki nem tudja, hogy ma, midőn a létérti küzdelem oly nehéz, az anyagi javak hiányában csak az tud boldogulni, a ki nagy ismeretekkel rendelkezik? Már pedig a tót nép, a mely hazánk legszegényebb vidékeit lakja, szellemileg annyira el van hanyagolva, hogy a modern élet küzdelmei közepette gazdagabb, áldottabb vidéken is csak nehezen tudná megkeresni mindennapi kenyerét. Vájjon ki csodálhatja ezt, — csak az, a ki nem ismeri a Felvidék viszonyait, a ki nem tudja, hogy az iskolák a helyett, hogy természetes feladatukat teljesítenék, a helyett, hogy közölnék a gyermekekkel a megélhetéshez szükséges ismereteket, főbb czéljuknak azt tekintik, hogy egynéhány magyar szót verjenek be a tót nép fejébe. (Mozgás.) László Mihály: Nem igaz! Kollár Márton: Bármennyire is hasznos az, hogy a haza polgárai megtanulják a magyar nyelvet, ezt a czélt kényszer utján, iskoláink elhanyagolt állapota miatt, a tapasztalat tanúsága szerint, nem lehet elérni. Igenis el lehet érni azt, tapasztalatból beszélek, hogy a gyermekek először is magyarul nem tudnak, másodszor anyanyelvüket elhanyagolják, ugy, hogy az ismereteknek, a melyeket a külföldi népiskolák nyújtanak, huszadrészét sem sajátítják el. így szellemi szegénységben, bizonyos ellenszenvvel mindaz iránt, a mi emlékezteti őket az iskolára, lépnek ki az életbe, a hol szegénység és nyomor várakozik reájuk. Művelt nemzeteknél újságok, folyóiratok, könyvek pótolják azt, a mit az iskola nem nyújthat. A tót nép e tekintetben is óriási szükséget szenved. Mert hiszen alig van, a mi szellemi táplálékot nyújtana annak a népnek, a melyet az iskola éhesen hagyott. (Mozgás és nyugtalanság.) Mert hiszen, t. ház, hogy is lehetne a tót népnek elegendő szellemi tápláléka, mikor már a gimnáziumban elidegenítik a tót ifjakat mindattól, a mi tót, (Nagy mozgás! Felkiáltások halfelöl: A gimnáziumok jő hazafiakat nevelnek!) Nincs alkalma a tót ifjúnak, hogy megtanuljon helyesen tótul irni. Kérdem, t. ház, ki irjon tót újságot, folyóiratot vagy könyveket a tót népnek, mikor az ifjúság a gimázinmban és az egyetemen elfelejti az anyanyelvét, sőt még tapasztalatom szerint, szüleitől és rokonaitól is elidegenedik? (Nagy zaj és félkiáltások balfelöl: Magyarországon élünk! Ha magyarul tud, még nem idegenedik el! Elnök csenget.) Én az életből merítem tapasztalataim tárgyát. (Folytonos nyugtalanság. Felkiáltások: Csehországba küldik az ifjakat!) Kérem, Csehországba nem küldheti a fiát az a szegény nép. Ide küldik az iskolákba Magyarországra. (Folytonos zaj és nyugtalanság.) Azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy vannak a tótoknak iskoláik, lapjaik, mert mind a mellett, hogy oly sok akadály gördül szellemi fejlődésünk útjába, mégis van vagy 25 tót lapunk, van szépirodalmunk, sőt megvan irodalmunk története is. Elismerem, ámde ebből először az következik, hogy téves állítás az, hogy nincs tót intelligenczia. A tót népnek van intelligencziája. Bornemisza Lajos: Elég szomorú! Kollár Márton: Kik szerkesztenék különben azt a 25 tót lapot ? László Mihály: Intelligenczia! Pánszlávok, muszkák. Veszelovszky Ferencz: Jobb hazafiak vagyunk, mint bárki! Kollár Márton: Kikérem magamnak! Katholikus pap vagyok, nekem nem kell Oroszország. Katholikus pap nem lehet pánszláv, különben árulója volna hazájának, nemzetének. (Helyeslés.) Egyszer már ennek a pánszlávizmusnak szemébe kell nézni. (Helyeslés.) Veszelovszky Ferencz: Ez a szemfényvesztés! Ebből a pánszlávizmusból élnek! (Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Kollár Márton: Ki merné másrészt állítani, hogy a germanizáczió idejében, mely ellen annyira fellázadt minden igaz magyar sziv, a magyar igazi intelligenczia német lett volna ? Ki merné állítani, hogy a német és germanizált hivatalno&ok alkották a magyar nép igazi intelligecziáját, nem pedig az a lelkes magyar csapat, a mely lelkéből gyűlölte a germanizacziót és üldözések közepette is híven ápolta a nemzeti tradicziókat, és tiszta magyar szívvel várta a nemzeti szebb jövőnek hajnalát? A ki ezt mondaná, minden egyéb lehetne, csak magyar nem. így van ez velünk is. Nem azok alkotják a mi intelligencziánkat, a kik nem akarom mondani, mi módon, levetették tót nemzetiségüket. a kik hűtlenekké lettek atyáikhoz és anyáikhoz; magyaroknak mondják magukat, holott idegen vér forr ereikben; de csak önérdek az, a mi