Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-58

58. országos ülés 1902 február 25-én, kedden. 135 alatt csak fúziók vannak, konfúzió nincsen. (Élénk derültség.) Széll Kálmán miniszterelnök: Köszönöm a bókot! Pichler Győző: A pénzügyminiszter ur terveiről nem tudunk mi semmit, mert ó' beszédében igen ügyes dolgot csinál, ugy tett, hogy a számok bukfenczet hánytak. (Derültség.) Mikor valaki igen ügyes és tud bukfenczezni, akkor azt mondja, hogy a mit előre meg lehet csinálni, azt visszafelé is lehet és ő visszafelé bukfenczezik. (Derültség.) De soha nagy pozitívumokkal, nagy tervekkel nem lép elő; ha előlép is, azt rendesen szépen, lassan beiszsza magába a homok, a tervek felszáradnak és eltűnnek. T. képviselőház ! Én emlékszem, bogy mikor először jöttem ide a képviselőházba hat év előtt és a pénzügyminiszter ur akkor nagy expozéját tartotta, én végtelenül boldog voltam. (Halljuk! Halljuk!) íme, a nagy szellemek találkoznak. (Zajos derültség^ és felkiáltások: Kik azok a nagy szellemek?) Én (Élénk derültség.) a választások idején mindig beszéltem a progresszív adó áldásos voltáról, és ime, alig hogy bejövök a képviselőházba, a magyar pénzügyi politika leghivatottabb vezetője — már a szabadelvű párt véleménye szerint — előáll a progresszív adó eszméjével, nagy expozét tart a progresszív adóról és üdvös és nagy reformok alkotásáról. Hát lassankint ez a terve ugy jár, mint a hogy járt a közigazgatás államosításáról szóló törvényjavaslat. Először egyes részleteket, aztán mindig többet és többet metszettek le róla, s a vége két nyulfark nagyságú paragrafus volt, a mely aztán bekerült a törvénybe. De a miniszter ur tervének még ez a vége sincs meg, mert a progresszív adó kiesett a közvéleményből. Lukács László pénzügyminiszter: Tessék csak türelemmel lenni! Majd jön! Pichler Győző: Várjak? Mikor valakire vár a pénzügyminiszter ur, a kivel valami fontos tanácskozása van, de utána más nagy és fontos államügyek várnak a pénzügyminiszter úrra, akkor meg vagyok győződve, hogy ő az elé, a kit vár, küldönczöt fog meneszteni, hogy sürgesse, jöjjön már az illető és végezhessen vele. Hát, t. képviselőház, a progresszív adó reformja oly nagyfontosságú kérdés, a melynek inaugurálása és életbeléptetése után nagy és hatalmas ujabb alkotásokra kell vállalkoznia a nemzetnek a pénzügyi téren, hogy azt a számos indirekt fogyasztási adót csökkentse és leszállítsa, a melyek különösen az alsóbb néposztályt igazán a legsúlyosabban érintik. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) T. képviselőház! A progresszív adó rendszerét, mióta hatalmas memorandumot irt róla Wekerle Sándor, még a mikor álmában sem képzelte, hogy valaha miniszter vagy miniszterelnök lesz és a melyet nagy hagyaték gyanánt vett át a pénzügyminiszter ur, még ma sem oldották meg, sőt ma, a mikor ez a kérdés már évtizedek óta felszínen van, azt mondja: Csak várjunk, majd bekövetkezik ! Én csak azt tudom, hogy pozitiv terv, pozitív kivitel az ő expozéjában nem volt jelezve, sőt egyenesen azt hiszem, épen a tavalyiban rámutatott, hogy milyen nehézségek merültek fel a progresszív adó keresztülvitelére nézve. (Lukács László pénzügyminiszter tagadólag int.) Hát, t. ház, lesz egy kérdés, a melyet fel fogok emliteni. a hol a pénzügyminiszter ur szintén az akadályokat tagadni fogja és azt fogja mondani, hogy semmi és mégis, mint a progresszív adó, elmarad. De én a konverzióról akartam beszélni. Igen tisztelt miniszter ur, megengedi, hogy egyszerűen kijelentsem, hogy nagyobb bizalmatlansággal egy pénzügyi akczió elé nem nézhetnek, mint a milyen bizalmatlanságot kelt a miniszter urnak konverzió-terve. Mert nézzük csak meg, hogy három-évtizedes tapasztalat beigazolja-e azt, hogy ezen aggodalom indokolt. Előrebocsátom, hogy a konverzióknál én szerintem a kamatredukció soha sem áll arányban azzal az áldozattal, a mit a pénzpiacz spekulácziója megkíván. Én abból indulok ki, hogy a spekulácziónak oly horribilis áldozatokat kell hoznunk egy konverziónál, hogy az elért kamatmegtakarítás értéke nem áll semmiféle arányban azzal, a mit áldozni kell bank- és finánezcsoportok spekulácziójára. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Én ezt mint alaptételt állítom fel, midőn a konverzióról beszélek ; és engedjék meg, hogy ez alátéteiből kiindulva, az említett háromévtizedes tapasztalatot előadjam. Első kölcsönünk ezüstben az 1867: XVIII. t.-cz. alapján 60 millió forintban vétetett fel; akkor parifikálták e kölcsönnel a/, ezüstértéket az arany értékkel, még pedig ugy, hogy jogot adott a törvény a külföldi hitelezőknek, hogy e kölcsön visszafizetését aranyban követelhetik. Ez 1867-ben nem volt nagy baj, mert az ezüst és arany közt a disagio nem volt oly nagy, hogy ez horribilis különbséget tett volna; mert pl. 20 frank arany megfelelt nyolez forint ezüstnek. De mit nem vettek figyelembe? Hogy tiz év múlva az arany és ezüst közti disagio 16—17, sőt 18 százalék lesz, ugy, hogy 1875-ben a különbözet a harmadfél százalékról tizenkét százalékra emelkedett, a mi ránk nézve 12 millió forint veszteséget jelentett. Ott előrelátó politika nem volt és ezzel az egyszerű ténynyel vesztettünk tehát egy csomóban rögtön 12 millió forintot. De menjünk tovább ! 1879-ben aranybeszerzés költségeire — t. i. a külföldi hitelezők aranyban követelték a fizetséget — a költségvetésbe fel kellett venni az ezüst- és az aranykülönbözet megtérítésére 676.883 frtot. Ez az összeg teljesen megfelel tizenhét százalék disagiónak az ezüst és arany között. De menjünk tovább! Hasonló módon történt ez 1871-1,01) a XL t.-cz. alapján felvett