Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-50

356 50. országos ülés 1902 február 13-án, csütörtökön. hozzám egy szegény asszony és panaszkodott, hogy őt az ura megverte. Hivatásomhoz hiven magamhoz idéztem a brutálisnak leirt férjet és megkérdeztem tőle, miért hántja a feleségét? Erre ő azt mondotta: »Edes tisztelendő ur, nem bántottam azt az asszonyt, hanem csak ugy« — és itt jobb-balra legyintett, — »csak ugy szoktattam magamhoz.« T. képviselőház! Midőn a jelen cziklusban e házba újra beléptem, azt tapasztaltam, hogy a t. képviselő urak a túloldalról ott kezdik, a hol a múlt cziklusban elhagyták, t. i., hogy püföltek, támadtak engem. Régen tudom, hogy a néppárt prügelknabe-ja én vagyok, de ezeket az ütlegeket én is csak a szeretet azon gyöngéd kifejezésének tekintem, mint az a férj, és azt mondom, hogy én ebben azt látom, hogy a t. képviselő urak csak ugy szoktatni kivannak engem. (Derültség és ellenmondás a jobb- és a baloldalon.) B. Feilitzsch Arthur: Isten ments, eszünkágában sincs! Molnár János: Épp ezért én az ütlegeket nem hasonló ütlegekkel, hanem czirógatásokkal, simogatásokkal viszonzom és kezdem mindjárt a t. miniszterelnök urnái. Gajáry Géza: Egy szóval: szeretjük egymást! Molnár János: A t. miniszterelnök urnak ugyanis többszörös köszönetet szavazok. Köszönöm először is a t. miniszterelnök urnak, hogy kioktatta az ő igen t. pártját és ez által, ha tán nem akarva is, igazságot szolgáltatott nekem. Történt ugyanis, hogy még akkor, midőn Pulszky Gusztáv képviselő élt, én egyszer itt beszéltem a magyar állameszméről és ő belekiáltott, hogy egységes; én utána mondtam hűségesen : hogy »egységcs magyar állam.« Néhány hét előtt ismét beszéltem e tárgyról, és midőn emiitettem az egységes magyar állameszmót, Vészi t. képviselő ur nem elégedett meg ezzel, hanem közbekiáltott, hogy »nemzeti« és én ismét utána mondottam, hogy nemzeti. (Derültség.) Legyen szabad közbevetnem azt, hogy igazán csodálom Vészi t. képviselő urnak nagy önmérsékletét, a melynél fogva az ő hazafias, dagadó érzelmeit annyira tudta korlátozni és fékezni, hogy ő Felségének nem kiáltott közbe trónbeszódébe, mert ő Felsége is az országgyűlést megnyitó trónbeszédben csak ^egyszerűen a magyar állam kiépítéséről beszél. Én abban a nézetben voltam eddig is és most is abban vagyok, hogy a magyar állam nem igényel más ejútetont, mint egyszerűen »magyar állam«, mert hiszen az egységes, meg nemzeti, az nem annyira jelzője, egy államnak, mint inkább karakterisztikonja, mert egy állam nem is létezhetik, nem is képzelhető egységesség és nemzetiesség nélkül. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ezt nekem nem hitték el, most azonban a t, miniszterelnök ux egy beszédében kijelentette, hogy elég a magyar államról beszélni és igy majd elhiszik odaát, mert ők: j uránt in verba magistri. Másik köszönetem a t. miniszterelnök urnak azért szól, mert kegyes volt elismerni és a házban hangoztatni, hogy a néppárt nemzetiségi politikája és az ő nemzetiségi politikája körülbelül megegyeznek. Azonban azt már nem köszönöm, a mit a t. miniszterelnök ur azután mondott, hogy t. i. ez áll magára a programmpontra nézve, de a kommentárban,— t. i. egy füzetben, a mely programmpontjainkat kommentálja, mely kezében van, tehát ugyancsak megolvashatta — az van, hogy »mik panaszai a tótoknak ?« Hangsúlyozom, hogy a t. miniszterelnök ur ugy mondja, hogy »a tótoknak és nem a nem magyar-ajku aknák,« s ezt azért hozza fel, hogy »ennek súlyt adjon.« Engem a t. miniszterelnök ur ezen kijelentése valóban frappirozott, Ezen füzetnek ugyanis két kiadása van, nekem csak a második kiadás van meg, az elsőt már elkapkodták, az nem volt a kezemnél. Szükségesnek véltem tehát a t, miniszterelnök urat felkérni, kegyeskedjék ezt a füzetet elhozni a házba, hogy lássam, nincs-e tán nyomdahiba benne, mert mi általában minden nemzetiségről és a tótokról is beszélünk, de nem csak a tótokról külön. Egyetlenegy helyen sincsenek megnevezve a tótok külön, hanem az egész kommentárban mindig az összes nemzetiségekről beszélünk. Megnéztem tehát ezt a miniszterelnök urnái levő füzetet, és az szórói-szóra, betürőlbetüre egyezik a második kiadással, vagyis abban egy hang, egy betű sincs arról, hogy mi csak a tótok panaszáról beszéltünk volna. A t. miniszterelnök ur ez alkalommal egy anekdotával élt, t. i. Deák Ferencz kalapjáról, melyet Besze János elcserélt. Engedje meg a t. miniszterelnök ur, hogy én is egy anekdotával feleljek, habár nem kalapossal, de még sem tán fejetlennel. (Halljuk !) T. i., én nagyon kérem a miniszterelnök urat, hogy máskor, ha czitál füzeteinkből, szószerint czitáljon, hűen czitáljon. Széil Kálmán miniszterelnök: Tettem! Molnár János: Mert különben megtörténhetik az, hogy majd három évtized múlva egy bizonyos tréfás szinházban mutogatni fogják azt az egyetlenegy, de nem létező szót, a melyre Széll Kálmán az ő argumentáczióját a néppárttal szemben bazirozta, mint a hogy tényleg mutogatták abban a szinházban azt a hajszálat, a melyen Napóleonnak győzelme függött a Waterlooi ütközetnél, meg aztán azt a baltát, a melylyel Kain Ábelt agyonütötte. (Zaj és mozgás a jobboldalon.) T. ház! De én megmagyarázom, hogy miért óhajt annyira a t. miniszterelnök ur is, meg a t. túloldal is minket a tótokkal ikeriteni. Mi kiadtuk a mi füzeteinket, terjesztettük a mi elveinket, programmunkat a németek között is, a románok között is, a szerbek között is ép ugy, I mint a tótok között is, ós ime még senki sem