Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-39

12 január 28-án, kedden. 104 39. országos ülés 19C De, t. ház, ez a költségvetés tanúságot tesz róla, hogy az állam nemcsak közvetve, hanem közvetetlenül is, még pedig évről-évre nagyobb mértékben, számos ponton és minden módon szolgálja a társadalmat. Bár a budget ez idén inkább mint az eló'ző években az extensiv terjeszkedésnek szigora határt szabott, még sem mondhatni, hogy a társadalom régi és uj igényeinek, olyanoknak, melyeknek közjóléti jellegét félreismerni nem lehet, a pénzügyi kormányzat ellene szegezné a rideg non possumus elvét. Mindezeknek a követeléseknek kielégitése pedig nem, mint mondani szokták, az adóprésnek köszönhető. Ezt már annálfogva sem állíthatni, mert először is az állami jövedelmeknek csak körülbelül négy tized része származik egyenes és fogyasztási adókból. Másodszor pedig még azért sem lehet ezt állítani, mert ha az összes egyenes és fogyasztási és italadók hozadékát összevetjük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez az összeg 1892 óta, tehát tiz év alatt, körülbelül 31 százaléknyi emelkedést mutat. Ellenben nincs az állami szolgálatnak egyetlen produktív ága, a mely ez alatt az évtized alatt ennél hasonlíthatatlanul nagyobb arányokban nem fokozta volna kiadásait. Ha az 1892-iki költségvetést összehasonlítjuk a most előttünk levő előirányzattal, látjuk, hogy a mely emelkedés tekintetében utolsó helyen van: az igazságügynek is 42 százalékkal emelkedtek kiadásai. Viszont a belügyi, a földmivelésügyi s a kereskedelemügyi tárcza kiadásai majdnem egyforma arányban haladtak, de a 70 százalékos emelkedést mindegyik elérte. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium pedig nem kevesebb mint 171 százalékkal emelkedett ezen időszak alatt. Barta Ödön: Még a nyugdijak is? Neményi Ambrus előadó: Ámde szokásos lett ujabban az államkincstárral szemben más természetű kifogással élni. Nem azt vetik szemére csupán, hogy minden úton-módon súlyosan adóztatja meg a polgárokat, — a mi, fájdalom, igaz és kétségbe nem is vonható, — hanem szemére vetik különösen, hogy a saját valóságos szükségleteinél erősebben adóztatja meg a polgárokat, minek bizonyságául felhozzák a zárószámadásilag igazolt többleteknek és a belőlük alkotott pénztári készleteknek ügyét. Hogy ennek a kérdésnek a vitatása elől kitérni nem óhajt, azt a pénzügyi bizottság kimutatta azzal is, hogy általános jelentésébe több évre visszanyúló kimutatást vett fel arról, hogy iniképen alakultak hat év alatt a pénztári készletek. Kimutattuk ott azt is, hogy ezeknek a készleteknek a terhére miképen utalt a törvényhozás évről-évre uj kiadásokat, még pedig nem luxuskiadásokat, hanem olyanokat, mint teszem inségmunkák ellátása, vármegyék dotácziójának emelése, némely közegészségügyi kiadások, vasúti beruházások és közös póthitelek. Tehát oly kiadásokat, a melyeket elkerülni alig lehetett volna. (Mozgás a szélsöbahldahn.) Barta Ödön: Zárt ajtók mögött tárgyalt milliók! Neményi Ambrus előadó: De mielőtt tovább mennék, t. ház, nézzük, vájjon az előirányzásnak az a rendszere, melyet mi akkor követünk, mikor egynémely bevételt, — mert csak egynémely bevételről lehet szó — nem állítunk be azzal a végső összeggel, melyet normális időben tőle várni lehet, vájjon ez a rendszer valami specziális magyar találmány-e? Vájjon csak a mi költségvetésünknek bevett szokása és hibája-e ez ? Erre nézve számos más példa közül a legutolsó időből két példát akarok felhozni. Néhány nappal ezelőtt, január 18-án, szóba került ugyanez a kérdés, a mely bennünket oly gyakran foglalkoztat, az osztrák képviselőház költségvetési bizottságában is. (Halljuk! Halljuk!) Ekkor az osztrák pénzügyminiszter, a kit nemcsak hivatalos állásánál fogva idézek, hanem azért, mert a közgazdasági tudománynak és irodalomnak egyik hírneves mestere, akkor az osztrák pénzügyminiszter a vele szemben is hangoztatott ilyen kifogásra azzal a kijelentéssel felelt, hogy szerinte a költségvetésnek realitását nem szabad minden egyes tétel szerint mérni, hanem a realitást in totó kell megítélni. Nem lehetséges, úgymond, sőt nem is kívánatos, hogy minden bevételi tétel szigorúan a maga teljes összegével vétessék fel, mert ha a költségvetést ugy állítanák össze, hogy nem történnék gondoskodás bizonyos tartalékokról, melyekből az év közben okvetetlenül felmerülő, előre nem látott kiadások fedezhetők, akkor az államnak a zárószámadásai mindig deflczittel végződnének. Barta Ödön: Ezt már a magyar miniszter is mondta, tehát kár Bécsből példát idézni! (Mozgás.) Neményi Ambrus előadó: Minden reális költségvetésnek tehát jellegzetes vonása, hogy vagy kifejezetten, azaz olyképen, hogy a megfelelő összeget tartalékalapnak el is nevezik, vagy pedig némely tételeknek óvatosahb előirányzása utján megfelelő tartalékokról gondoskodik. A második példa, a melyet felhozni akarok, Olaszország példája. Múlt évi november 30-án tartotta az olasz pénzügyminiszter a kamarában a maga expozéját. (Halljuk! Halljuk!) A kik már a mi zárszámadási szerény feleslegeinkben is sérelmét látják a törvényhozás költsógvetésmegajánlási jogának, azok bizonyára elitélnék az olasz pénzügyminisztert, a ki bejelenti, hogy az utolsó évnek kezelése, a melyet 7 millió deflczittel irányzott elő, tényleg nem deflczittel, hanem 41 millió felesleggel záródott, daczára annak, hogy az előirányzaton kivül még más 41 milliót tevő, előre nem látott kiadást teljesített. Nyomban ezután az olasz pénzügyminiszter jelenti, hogy a jövő évi költségvetést 13 millió pluszszal irányozza elő, reméli azonban, hogy a valóságos többlet ennél jóval magasabb lesz, miután a bevételeknél kellő tar-