Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.
Ülésnapok - 1901-27
27. országos ülés 1901 deczember 10-én, kedden. 403 hozáshoz fordulnak segítségért. Jól teszik. Határozottan veszélyes azonban ugy magukra a munkásokra, mint a társadalomra nézve, hogy a budapesti munkások a szocziáldemokráczia járszalagján vezettetik magukat, sőt határozottan a kommunizmus alapjaira helyezkednek. Ezt nem akarták az előttem szóló t. képviselőtársaim megérteni, erre kivánom tehát a t. háznak figyelmét felhívni. (Helyeslés jobbfelöl.) A budapesti munkások elég őszinték beadványukban kijelenteni azt, a mire gondolom Gsernoch t. képviselőtársam hivatkozott, hogy meggyőződésünk szerint a munkanélküliség kérdését megoldani a mai társadalom keretén belül nem lehet. De tovább mennek és azt mondják, hogy a munkanélküliség megszüntetését csakis ama mozgalomnak diadalra jutása fogja eredményezni, a mely a mai tőkés termelési rendszer helyébe a termelési eszközök közös tulajdonán alapulót fogja helyezni és a mely el fogja tüntetni azt az óriási ellenmondást, a mely ma a termelés és a fogyasztás elosztásánál fennáll, s a melynek szükségszerű következménye a dolgos kezek munkátlansága. Még tovább azt mondja: (olvassa) » Tudatában vagyunk annak is, hogy az időszaki akut munkanélküliség szintén csak akkor lesz mindörökre megszüntetve, mikor eltűnik a földről a tőkés termelési rendszer.« Hát ezek után a kijelentések után, a melyek itten történtek, csodálkozásomat kell kifejeznem azon, hogy még Pichler Győző t. képviselőtársam sem vette észre, a kinek pedig ébersége ott, a hol hazai ügyekről van szó, közmondásossá, szinte szálló igévé vált . . . (Zaj.) Kubik Béia: A lőcsei kalendáriumból nem idézne ? (Derültség a baloldalon.) Baría Ödön: Vissza is szoktak felelni képviselő ur és az kellemetlen lesz. Balíagi Géza :... mondom, még Pichler Győző t. képviselőtársam sem vette észre, hogy a budapesti munkások igazán a kapitalizmus ellen szállanak síkra, hogy a budapesti munkások ellentétbe helyezik a tőkét és a munkát, egyiket a másikra uszítják és nagy buzgalmukban egészen a tulajdon közösségének magasztalásáig elmennek. Ezen tévtanokkal szemben én azt a meggyőződésemet fejezem ki, hogy a munkanélküliség kérdését is ép ugy, mint a szocziális kérdést a maga egészében és a maga részleteiben a mai társadalmi rend felbontása nélkül is meg lehet oldani. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Ép ezért egyáltalában nem ismerem el a tőke és a munka közötti antagonizmust, sőt határozottan merem állítani, hogy a tőke és a munka között nemcsak hogy antagonizmus nincs, hanem érdekszolidaritás, és pedig a legszorosabb, áll fenn. Hiszen maguk a budapesti munkások elismerik, hogy a gazdasági válság és a munkanélküliség között okozatos összefüggés van. Azt mondják nevezetesen és beadványukban ez az első pont (olvassa:) »Közel három esztendeje immár, hogy Magyarországon felütötte a fejét a gazdasági válságok félelmetes, de hű kísérője, a munkálkodó népesség legrettenetesebb ellensége: a munkanélküliség! Hát igenis, a dolog ugy áll, hogy ez a gazdasági válság első sorban a tőkét támadván, a munkások helyzete abban az arányban rosszabbodik, amilyen arányban a tőke produktív erejéből veszít, a milyen arányban a tőkepénzesek vállalkozási kedve, vállalkozási képessége csökken meg, a munkások helyzete abban az arányban rosszabbul, amilyen arányban vészit a tőke produktív erejéből, amilyen arányban csökken a tőkepénzesek vállalkozási kedve és képessége. Ez elemi közgazdasági igazság, a melyet a budapesti munkások épugy tudnak, mint én; de a melyet nem akarnak megérteni. Ez azonban nem is csoda. Az ő beadványuk ugyanabból a műhelyből került ki, amely izgató röpiratok kibocsátásával nem szűnik meg folytonosan propagandát csinálni a szocziáldemokráczia veszedelmes tanainak. Ez a műhely rendszeresen diskreditálni törekszik a parlament tekintélyét a közönség és a munkások előtt, minden tekintélyt sárba igyekszik rántani. (Ugy van! a jobboldalon.) E műhely produktumai közül szemelvényül méltóztassanak meghallgatni csak ezt az egy passzust. (Halljuk! Halljuk! Olvassa:) törvényeket csináltak a munkások javára ; érezzük a hasznát, azért lettünk éhenhalók. A törvények is arra valók voltak, hogy jármot rakjanak velük ránk, hogy bennünket még a száraz kenyértől is megfoszszanak. Elnyomnak bennünket az egyenlőség nevében; a szabadság az elnyomók szabadsága, s csak arra való. hogy belőlünk földönfutó koldusokat csináljanak. Nekünk meg tűrnünk kell némán, mert ha felszisszenünk fájdalmunkban, hazafiatlanok vagyunk, és mint ilyenekre hajtóvadászatot tartanak reánk. Pánk eresztik kopóikat a »hazafiak« és űznek, hajtanak ; nem engedve egy percznyi nyugtot soha és sehol«. Barta Ödön : Pavlovics Ljubomir különbeket mondott! (Mozgás.) Balíagi Géza: Az a párt a túloldalon, a mely a papságnak igen sokat köszönhet, szíveskedjék tudomásul verni 1 , hogy ennek az általam jelzett veszedelmes iránynak a papi tekintély sem imponál (Ugy van! jobb felől.) Az a röpirat, amely a szocziáldemokráczia programmját akarja a magyar munkásoknak a fejébe verni, mikor nagy emfázissal azt magyarázza a munkásoknak, hogy a hitoktatásnak semmi helye nincs az iskolában, a papokról a többi közt így nyilatkozik (Olvassa): »Teljesen igaz tehát, hogy a papok csak a saját zsebüket nézik és nem törődnek a túlvilággal. A munkások már régen elfordultak a papoktól, mert látták, hogy ezek a vallást kihasználták saját önző czéljaiü elérésére ; nem bánták, akármilyen szegény a nép, csak adakozásra és imádkozásra buzditották.« (Egy hang a néppárton: Ezt mondják önök is!) 51*
