Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.

Ülésnapok - 1901-21

21. országos ülés 1901 deczember 3-án, kedden. 281 engedje meg a t. képviselőház, hogy erre nézve némi bizonyítékkal szolgáljak. (Halljuk! Halljuk!) Az 1867 : XII. törvényczikkben a bankkérdésről semmi szó sincs. A kormányférfiak ós a kormányt támogatók ezt mindig ugy magyarázták, hogy ez nem oda való, mert ez olyan joga a nemzetnek, hogy annak irányában tetszése szerint fog határozni. Az 1867-ki uj aerában a külföldi tőke jobban bizott bennünk, mint önmagunk, mert minden ösztönzés nélkül nagy elhelyezést keresett Magyarországon. Emlékszünk rá, hogy horribilis összegre, gondolom 320—325 millióra számították azokat az alapításokat, a melyek abban a két eszdendőben történtek. Akkor az osztrák nemzeti banknak, illetőleg az osztrák kormánynak, a mely kettőnagyon is együttérzett, a melyek múltja nagyon is összeforrt, e fellendülés nem volt kedvükre és egyszerűen a hitelnek sajátságos idomitásával, részben megvonásával és leszállításával 1869-ben, óriási bukások sorozatát nyitották meg Magyarországon. (Ugy van! aszélsobaloldalon.) Maga a kereskedelmi és iparbank, egy szaktestület, határozottan a bank szűkkeblüségének tulajdonította ezeket. Ekkor előállottak azok, a kik a bankkérdést megoldani szerették volna és azt mondták, hogy: no, tisztelt kormány, tisztelt többség, minthogy e kiegyezési törvényben nincsen benne a bank, csináljunk valamit! Erre a kormány beleegyezésével ki is küldtek egy bizottságot arra nézve, hogy a jegybank ügyében, a hazai hitel megszilárdítása érdekében dolgozzék. Ekkor még inkább azt hitte mindenki, hogy csakugyan akarnak valamit tenni. Az a bizottság kérdőiveket bocsátott ki; s érdekes utánanézni, hogy a kérdőívben már — bizonyára az akkori kormány nyomása alatt — a jegybankról egyetlen egy kérdés sem tétetett fel. Természetes, hogy nem is válaszolhattak erre semmit; sőt tovább megyek. A mikor ez a bizottság munkálatát beadta, azt mondották, hogy a tényleges viszonyok és a kényszerítő helyzet hatása alatt semmit sem lehet tenni, még a tekintetben sem, hogy hitelviszonyainkat más alapokra fektessük; jó lesz, elég lesz, ha a rendszeres pénzforgalmat biztosithatjuk. Mindenki csodálkozott ezen, mert ha igaz az, a mit az akkori kormánypárt mondott, a melynek a mostani a folytatása, hogy a nemzetnek arra joga van; ha igaz az, hogy látták, mily óriási bukások vannak az országban : akkor mit jelent ezzel szemben az a kijelentés, hogy kényszerítő helyzettel, tényleges viszonyokkal állunk szemben ? Nem kellett soká várakozni, mert már néhány nap múlva az akkori osztrák pénzügyminiszter kijelentette, hogy a magyar minisztérium kötelezte magát arra, hogy mindaddig, a mig közös egyetértéssel az osztrák és a magyar kormány a bankkérdésben törvényes intézkedéseket nem tesz, a magyar kormány köteles a banknak minden kiváltságát fentartani ebben az országban. Lehet-e tehát nagyobb bizonyíték arra nézve, hogy 1867-ben, mikor a kiegyezés megtörtént, KÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. I. KÖTET. ott is tudták, mennyit adnak, itt is tudták, hogy az nem más, mint a nemzet elaltatása, (Ugy van! a szélsöbaloläahn) és a nemzetnek még ott is fentartott jogait sem akarják érvényesíteni. (Ugy van! a szeísfibaloldalun.) És az akkori kormány maradt; pedig méltóztassanak csak összebasonlitani azt a dolgot avval a méltán megtámadott ischli klauzulával. Hiszen ez még annál is rosszabb, annál is veszedelmesebb. De azért még később is törtónt a bankról szó, mert a nemzetet el kellett altatni. (Halljuk! Halljuk!) Mikor a Tiszakabinet jött, még akkor is beszéltek a bankról. Ekkor Tisza Kálmán azt mondta: 0 Felsége aggályait nem tudtam eloszlatni. Egy eszmetársulás folytán eszembe jut erről egy sajátságos dolog. E napokban a miniszterelnök ur elmondott egy beszélgetést, a mely közte és a Felség között történt, a hol a Felség őt kérte, hogy jöjjön ide és teljesitse kötelességét. Én nem láttam benne semmit, de sajátságos, hogy a lapok azt rögtön felkapták és erősen vitatták: nem lesz-e abból valami baj, hogy itt a miniszterelnök el meri mondani, hogy mit mondott a magyar király ? Barta Ödön: A magyar miniszterelnök! Széll Kálmán miniszterelnök: De nem én láttam benne bajt! Komjáthy Béla: Itt visszagondolok Tisza Kálmánnak ama kijelentésére, hogy ő Felsége aggályait nem tudta eloszlatni, ügy látszik, ott annyira megvetnek bennünket, és olyan kicsinek tekintenek, hogy már attól is felnek, ha valaki azt mondja, bogy a magyar király kér valamit és nem követel, nem parancsol. (Ugy van! Helyeslés a baloldalon.) De menjünk tovább és nézzük, hogyan fogták fel az egymás folytatását képező kormányok pl. a véderő kérdését. Az 1867 : XII. t.-cz. 11. §-ában ott van a magyar hadsereg. Ne méltóztassanak e szónál megállani, hanem nézzék meg, mit szól erről a törvény. Azt mondja, hogy a Felség hadfenségi jogainál fogva bizonyos dolgokat a Felségre ruháznak. A törvény igy szól: »0 Felsége alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi a hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.« Hát álljunk meg e szónál: hadfenségi joga és alkotmányos jogainál fogva. A törvények egész világosan intézkednek a felől, hogy mik a magyar királynak hadfenségi jogai ? Nem akarok a régibb törvényekre visszamenni, csak utalok az 1840 : II. t.-cz.-re, mely világosan kimondja, hogy a magyar ezredeknél, a magyar hadseregnél ő Felsége csak magyar származású, magyarul tudó vezérkari és főtiszteket nevezzen ki. De Magyarországnak királya ott, a hol a hivatalos nyelv a magyar, alkotmányos jogaink tiszteletben tartása mellett a magyar nyelv ellen merényletet el nem követhet. Ha tehát az 1867 : XII. tcz. 11. §-át helyesen ugy fogta fel az a párt, a 30