Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.

Ülésnapok - 1901-21

282 21. országos ülés 1901 deczember 3-án, kedden. mely a közjogi alapot elfogadta, hogy a nemzet érclekét kell megóvni: megakadályozhatta volna a Felségnek azon törvénytelen eljárását, a melylyel a német kommandót behozta, mert az alkotmányos királynak ilyen joga nem volt; az egyszerűen a törvénynek áthágása. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) De, t. ház, amint mondottam, rendszer nálunk az is., hogy az osztrák érdekek, a hagyományos osztrák politika előtt meghajoljunk, s a nemzetet mindig elaltassuk az által, hogy minduntalan reményeket keltünk fel benne és igy történt az, hogy mig a véderőtörvényből csak a »hadsereg« kifejezés van: addig már az 1889 : VI. tcz.-be az 1867-iki törvény ellenére egyszerűen becsempészték a »közös hadsereg« kifejezést. (Ugy van! a szélsőbal-oldalon.) De menjünk egy kissé más oldalra, t. ház. Nézzük pl. a külügyek kérdését. Itt a Dapokban helyesen magyarázta a t. miniszterelnök ur, hogy az 1867. XII. t.-cz. 8. §-a szerint kétféle külügy van. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Az egyik az osztrák tartományokat velünk együttesen illeti meg, a másik pedig az, a mely tisztán Magyarország külügye, (Ugy van! a szélsöbaloldalon) tehát a külügyminiszter a mi külön közegünk is lehet, a kinek kötelessége a tisztán magyar érdekekben eljárni. Nos hát, t. ház, van-e itt önök közül valaki, a ki azt meri állítani, hogy a külügyminiszter elfogadja ezen álláspontot; hogy egyáltalában tudomása van arról, hogy ilyen funkcziója is van ? Hiszen, ha külön külügyeink vannak, akkor a külügyi hivataloknak legalább nyelvünket, törvényeinket, szokásainkat ismerníök kellene ! És méltóztassék elmenni a világ minden nagykövetségéhez, konzulátusához; azt fogják tapasztalni, hogy még jelvényeink is el vannak rejtve, nyelvünket pedig megvetik és törvényeinkről fogalmuk sincs. (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) De érdekesen világítja meg ezt a kérdést, t, ház, az az eset, — a melyet már egyszer, ha jól emlékszem, itt e képviselőházban felhoztam, — a melyet egyik barátomtól hallottam, hogy ő egyszer Angliában (Halljuh! Halljuk! a szélsöbaloldalon) egy nagyobb befolyású államférfiuval beszélgetvén, azon államférfi előtt kifejtette a mi közjogi helyzetünket, és előadta, hogy mi önálló állam vagyunk; hogy külön önálló külügyünk is van, a melynek közege a közös külügyminiszter. Erre az illető államférfiú azt mondotta: »Én mindezt elhiszem önnek, sőt« — úgymond — »tovább megyek; privát tanulmányom alapián magamnak is van erről ilyen ismeretem; azonban engedjen meg, hivatalosan ezt tudomásul nem veszem és nem vehetem, mert Ausztria soha az 1867 óta történt változásokról a külhatalmakat ilyen értelemben nem értesítette; nekünk mind erről hivatalos tudomásunk nincs.« De hogy milyen keveset adnak mi reánk oda fent és hogy a kormány ennek daczára milyen megnyugvással viselkedett mindig, arra nézve egy klasszikus dolgot hozhatok fel. (Halljuk! Halljuk!) Talán emlékeznek önök arra, hogy 1873-ig annyira mégis csak méltattak bennünket, hogy az úgynevezett veres könyvet kiosztották közöttünk. Az 1873-iki delegáczió fellelkesült és azt mondta, hogy nem elég, amit csinálnak, mert csak ugy tetszés szerint válogatnak ki egyes okmányokat, a melyeket velünk közölnek és ekkor a delegáczió határozati!ag kimondta, hogy a külügyminiszternek ezentúl kötelessége legyen teljesebb képet adni a helyzetről. És mi történt? Addig az időpontig megkaptuk a veres könyvet, de a mely perezben a delegáczió ezt a határozatot meghozta, soha többet a veres könyvet meg nem kaptuk. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon) Én már hallottam itt a miniszterelnök úrtól, hogy ő a kormány befolyását a külügyekben érvényesiti. De hát engedelmet kérek, ha jól tudom, az nem olyan privát joga a miniszterelnök urnak, hogy éljen vele, a mikor neki tetszik, és ne éljen vele, a mikor nem akar, hanem bizonyos szempontból kötelessége ez neki; ha pedig kötelessége, az a kötelesség nem abból származik, hogy ő mit álmodott, és hogy hogyan gondolkozik, hanem neki kötelessége az ország közvéleményét, akaratát tudni, mert egy becsületes külügyi politika csak a nemzet akaratán, a nemzet meggyőződésén alapulhat. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Mi nem tudunk arról semmit, hogy a diplomáczia terén mi történt, mi előlünk mindent elrejtenek. Lehet, hogy a miniszterelnök ur fekete kávé és szivar mellett talán beszélget a külügyminiszterrel külügyi dolgokról, de egyáltalában véve a magyar közvélemény e részben irányt nem mutathat, mert minden el van előlünk véve. Egy önérzetes nemzet, egy olyan kormányzat, mely a 67-es alapot csak alapnak tartotta, hogy azon előre menjen, ezt az állapotot el nem nézhetné. Bocsánatot kérek, hogy kissé hosszasabban beszélek, (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) de teljes mértékben akarok bizonyítani. Tekintsünk csak egy kicsit közgazdászati kérdéseinkre. Igaz, hogy nagy hiba volt 1867-ben a haza bölcseitől, hogy nem tudták azt a közmondást, hogy a ki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul, mert bizony ők csináltak egy olyan közgazdászat! kiegyezést, a melynek a levét iszszuk most is, mely ezt a nemzetet csaknem a megsemmisülésig vitte. Barta Ödön: Az osztrákok dicsekedtek vele, hogy becsapták őket a tudatlanságuk miatt! Komjáthy Béla: Emlékezzünk csak vissza, hogy azt a kiegyezést négy nap alatt fogadták el a magyar parlamentben. De hát jól van. Én azt még megbocsáthatónak tartom, mert nem élte be magát a nemzet az uj állapotba és közbe volt az abszolút idő, a mikor bizonyos mértékig el is voltunk az intézkedés jogától ütve. Tehát nem voltunk a közgazdasági ügyekben járatosak. Azonban gyerünk tovább. Másfél esztendővel a kiegyezés után kezdte észre-