Képviselőházi napló, 1896. XXXVI. kötet • 1901. május 13–julius 6.

Ülésnapok - 1896-720

Í20. országos ülés 1901. juuins 20-án, csütörtökön. g()7 igazat adok. Én előttem is az lebeg és én annak idején igyekezni fogok közrehatni, akár ott azokon a padokon, akár pedig itt üljek; hogy igenis, az oldassék meg, a mit én annak idején kilátásba helyeztem: a külön bíráskodás rendezése. Nem tartom a közigazgatás feladatának a bíráskodást általában; én azt a demarkacziónális vonalat, a mely a juszticzia és az adminisztráczió között van, rendkívül fontosnak, a modern jogállam egyik követelményének, s az alkotmányosság egyik garancziájának tartom ; ón azt már gyermekkoromtól fogva magamba szívtam, vallottam szolgabíró, vagy főszolgabíró-koromban ós fiatal képviselő koromban; ón ezt az elvet nem. is tagadom meg és ennek ezen kicsúcsosodását itt is helyesnek tartom. De a t. képviselő úr legyen igazságos. Magában a javaslatban impliczite benn van az az elv, mert én a 13. §-ban azt mondom: »A közigazgatási hatóság hatáskörébe utalt kihágási ügyekben a rendőri büntető bíráskodást addig, a míg ez irányban külön törvény véglegesen rendelkezik, egyelőre« ... (Helyeslés jobbfelöl.) tehát én ezt mint provizóriumot állítom oda ... Visontai Soma: Magam is így idéztem! Széll Kálmán miniszterelnök: ... és ezzel már impliczite odaállítom azt, a mit mondottam, hogy vallok ós a mit annak idejében igen szívesen fogok segíteni létesíteni is. Visontai Soma képviselő úr ezután rátér a, 22. §. kérdésére, (

a mely igen nagy fontosságú, elismerem. Én Barta Ödön képviselő úrnak múltkori felszólalása alkalmával nem voltam abban a helyzetben, hogy bővebben megmagyarázzam, — csak második felszólalása alkalmával értettem meg, hogy ő hova intézi a kérdésben a súlypontot, — hogyan értem azt a rendeletet, a melynek a kiadására most ismételten — mert egyszer már a felhatalmazást megadta a törvényhozás, hogy az igazságügy miniszterrel együtt kibocsáthassuk — kérjük a felhatalmazást. Most Visontai Soma képviselő úr ujabban felvetvén a kérdést, igen szívesen meg fogom magyarázni és meg fogom felfogásomat a t. házzal ismertetni. (Halljuk!) Abban nem csalódott a t. képviselő úr, ha azt mondja, hogy felteszi, hogy ez a rendelet, a melyet én az igazságügyminiszterrel együtt fogok kibocsátani, nem fog eltérni az 1880. évi rendelettől, a melyet jónak vall. Hát igenis, én ezen rendeletben a maga egészében — bizonyos módosításokkal, a melyekre rá fogok térni — ennek a rendeletnek a szellemét fenn akarom tartani. És abban a rendeletben, a melyet ki akarok bocsátani, igenis, a sarkalatos elvek, nem habozom kijelenteni, a szóbeliség, a nyilvánosság, a kontradiktorius eljárás, a szabad védelem lesznek, az egyszerűség és gyorsaság teljes méltatása mellett; azokon fog alapulni az a rendelet. (Helyeslés balfelöl.) Nem is tesz fel, gondolom, a t. képviselő úr sem az igazságügyminiszter úrról, sem ón rólam mást, nevezetesen azt, hogy valami reakcziónárius elvek becsempészésével akarnánk eljárni. Én csak arra figyelmeztetem a képviselő urat, hogy a felebbvitel szempontjából bizonyos disztinkczió teendő, mert a gyors ós hatályos rendőri bíráskodásnak czélját eltévesztené az, a ki úgy szabályozná a dolgot, hogy minden apró-cseprő dolog harmadfokúlag felmenne a miniszterhez apellátában. Ezt lehetetlen kívánni. És 1890-ben keletkezett is egy rendelet, a melyet az akkori belügyminiszter adott ki, a melyben ő a felebbvitelt az 1880-ki rendelettől A^aló bizonyos eltéréssel szabályozta; és nincs tudomásom arról, hogy ez a rendelet, a mely a felebbvitelt abban az időben már korlátozta, diffikultátatott volna, vagy azt a publikum sérelmesnek tartotta volna: sem a jogászi publikum, sem pedig a nagyközönség. Ebben ki van mondva, hogy az elsőfokú büntetőbirótól sem lehet appellálni két forint erejéig; a másodfokú bírótól nem lehet appellálni tíz foriot erejéig, de appellálni lehet mindannyiszor, a midőn szabadságbüntetós van kimondva, vagy pedig a foglalkozástól való megfosztás, akár a főítóletben, akár mint mellókkövetkezós. Hát ón kijelenthetem a kópAdselő úrnak, hogy ezen elvek alapján akarok eljárni; a felebbvitel korlátozását is csak apró-cseprő ügyekre akarom szorítani, ós azokra a hol szabadság-büntetésről nincs szó. Azt gondolom, hogy a t. képviselő úr megnyugszik benne, ha ez lesz az általános elv, habár bizonyos eltéréseket is fog tartalmazni az intézkedés az 1890-iki rendelettől. A mi a tiszti ügyésznek bevonását illeti, a kiről szintén szó van ezen szakaszban, annak közreműködését úgy kontemplálom, hogy úgy köz- mint magánérdekben közreműködése igénybe fog vétetni bizonyos taxatíve felsorolt esetekben, ha felmentő az ítélet; vagyis, ha bizonj^os taxatíve felsorolt esetekben felmentő ítélet keletkezik, akkor a tiszti ügyész közreműködését igenis igénjdoe lehet venni, hogy appellálható legyen az ügy, — ezek állami érdekben ós közérdekben való ügyek, — magánérdekben, és magánfelek eseteiben pedig akkor, a midőn az elitélt fél nem felebbezhet, hogy így a tiszti ügyész a magánfél érdekében a törvényesség szempontjából eszközölhesse a felebbezóst. Ezek, gondolom, oly elvek, a melyeket a t. képviselő úr is helyeseknek fog 39*