Képviselőházi napló, 1896. XXXI. kötet • 1900. november 20–deczember 22.
Ülésnapok - 1896-620
630. orsgágos ülés 1900. n< javaslatot, s így az alkotmányos tárgyalás és szíves hozzájárulás végett a főrendiházhoz küldetik át. Következik a napirend ötödik tárgya: az 1901. évi állami költségvetés (írom. 919) általános tárgyalása. Az előadó urat illeti a szó. (Halljuk! Halljuk!). Neményi Ambrus, a pénzügyi bizottság előadója: T. házi (Halljuk! Halljuk!) Néhány hónap múlt el csupán, a mióta a t. ház a folyó évre szóló költségvetési törvényt megszavazta. Időközben nem változott semmi a politikai viszonyokban, de nem változott — fájdalom — az általános közgazdasági helyzet sem, melyet a t. ház előtt bővebben ismertetni valóban felesleges dolog volna. Ennek a helyzetnek következménye, hogy most még nagyobb követelésekkel lépnek fel az állammal szemben, mint rendes időkben, ellenben azok a rendkívüli íorrások, a melyekből az ilyen követelések kielégíthetők volnának, egyelőre kevésbbé kiadók, mint voltak a közel múltban. Mert az előirányzattal szemben eddig igen sűrűn azt a kifogást hallottuk, hogy a, bevételi tételek szándékosan vannak alacsonyan felvéve, ós hogy a zárószámadások ennélfogva, habár örvendetes irányban, az előirányzatnak irrealitását fogják bizonyítani. Ez a szemrehányás, t. ház, egyike a legkellemesebbeknek, amelyekkel bármely pénzügyi kormányzatot illetni lehet, de attól kell tartanunk, hogy ezután legalább egy ideig mind ritkábban fogunk vele találkozni. Mindamellett a jelenlegi tapasztalás bizonyítja,, hogy? az a rendszer, a melyet a pénzügyi kormányzat évek óta következetesen folytatott, megfelelő volt ós közgazdaságunknak helyes megítélésén alapúit. Annak a rendszernek, hogy a költségvetésbe sohasem merítettük ki teljesen a bevételeket, hogy mindig gondoltunk a visszaesésnek lehetőségére, kököszönjük egyrészt a pénzügyi eredményeknek konszolidáczióját, tucluiilik azt, hogy most, mikor egész Európával együtt mi is nyilvánvaló kedvezőtlen közgazdasági viszonyok hatása alatt állunk, mégsem vagyunk kénytelenek állami háztartásunkat megszorítani ós az előirányzatot redukálni. Ennek az előrelátó rendszernek köszönjük másrészt, hogy évek során át, a nélkül, hogy a közhitelhez kellett volna folyamodnunk, saját készleteinkből számos beruházást teljesítettünk. Végűi pedig üdvös hatással volt ez a rendszer annyiban, mert neki köszönjük, hogy nem terjesztettük ki állami berendezésünket még nagyobb mértékben ós talán fényűzőbb módon, mint a hogy törtónt. Ezt az utolsó megjegyzést, t. ház, nem ovembei* 28-án, szerdán. VÓS mint retrospektív kritikát, nem is mint szemrehányást hangoztatom. Érthető dolog, hogy váratlan jövedéknek, különösen ha kellemes meglepetésként évről-évre visszatérnek a leghiggadtabb főben is illúziókat keltenek. Leginkább hajlanak az ily illúziók felé a parlamentek, a mint ezt jóformán egész Európa példája bizonyítja. Mert bárhova, tekintsünk is, mindenütt, gazdag és szegény országokban egyaránt, találkozunk az állami szükségleteknek meglepő, sőt némelykor megdöbbenő emelkedésével. Az okok sorában, melyek ezt az állapotot előidézik, szembetűnő helyet foglal el az állami hatalomnak mód nélkül való terjeszkedése a gazdasági ós a társadalmi életnek minden terén. A többi okok mind többé-kevésbbó ennek az egynek következményei. Legelsősorban pedig erre vezethető vissza az államháztartási, a társadalmi és a közigazgatási kérdéseknek az a nagy komplexuma, melyet együttvéve tisztviselői kérdésnek szoktunk nevezni. A pénzügyi bizottság úgy tárgyalásai során, mint a t. házhoz bemutatott jelentésében részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel; mert lehetetlen, t. ház, szó nélkül elhaladni a mellett a tény mellett, hogy több mint egy évtized óta minden évben szinte fátumszerűen ezer meg ezer állampolgárt fogadtunk be újonnan az állam szolgálatába ós ezzel viszont az állam ezer, meg ezer családdal szemben vállalt új maradandó és terhes kötelezettségeket. (Igaz! Úgy van!) A tisztviselői szervezetnek ilyen kiszélesítése napjainkban nemzetközi divat lett ugyan, mégis azt hiszem, hogy talán seholsem okozhat oly komoly aggodalmakat, mint nálunk. Veszedelem ez nemcsak a kincstárra, — és ez a szó: kincstár, annyit jelent, hogy az állam szolgálatában nem álló kereső és adófizető polgároknak összességére, — hanem aggodalmas a társadalomra is, mert a nemzeti intelligencziának legbecsesebb tehetségeit tömegesen vonja el a munka szabad versenyétől és besorozza őket olyan körbe, a hol önrendelkezésük, előmenetelük és szabad érvényesülésük nagyon szűk határok között mozog. Szükséges volt, hogy ennek a proczeszszusnak legalább külső szárnyait számszerűen állítsuk a törvényhozáiS elé, mert mindenkinek éreznie kell, hogy a tisztviselői fizetéseknek rendezését különösen az alsóbb fokozatokon, többé napirendről levenni nem lehet. Épen ez okból voltunk kénytelenek feltenni a kérdést a maga egészében, azaz olyképen: vájjon lehetséges-e a tisztviselők jogos igényeit kielégíteni ós ezzel egyáitt az igényre jogosultaknak számát folyton szaporítani? Az eredmény,
