Képviselőházi napló, 1896. XXIX. kötet • 1900. április 30–junius 18.

Ülésnapok - 1896-575

575. országos ülés 1900. május 11-én, pénteken. 83 Hát én azt hiszem, hogy a t. képviselőtársam ebben is téved. Rakovszky István : Szeszadótörvényt mondottam ! Hieronymi Károly: Akkor aztán egyetértünk. Az ok az, hogy köztudomás szerint 1888-ban a szeszadót egyszerre tetemesen felemelték, a minek természetes következménye volt a fogyasztás nagymérvű megcsappanása, és minthogy ugyanakkor nagy készletek is voltak az országban, nagyon természetes, hogy a szeszárak visszamentek; a szeszárak ezen hanyatlása alatt szenvedett az egész szeszipar, íízte légyen azt akár a mezőgazdasági szeszfőzde, akár a nagy ipari szeszgyár. Hogy minden ilyen árdevalvácziónál a kisebb ipari telepek és a kisebb és gyengébb ipari individualitások mindig jobban szenvednek, mint a nagyok és erősek, ez a dologtermészetében fekszik. Ez nemcsak a szesziparnál van így, ez így van minden más iparnál is. A kontingens-törvényt tehát ezért okolni nem lehet. Rakovszky István í A szeszadótörvényt mondottam! Hieronymi Károly: Ebben tökéletesen igaza van. De az adótörvényt elkerülni nem lehetett, mert háztartásunk rendezését egyedül csak annak köszönhetjük, hogy a fogyasztási adókra, a melyeket korábban meglehetősen elhanyagoltunk, nagyobb súlyt fektettünk és én azt nagyon helyes finánezpolitikának tartom, hogy az államháztartás szükségletei lehetőleg indirekt adók útján fedeztessenek. A tegnapi napon két t. képviselőtársunk foglalkozott a szőnyegen fekvő törvényjavaslattal. Nekik is mindegyiküknek voltak a törvényjavaslat egyes intézkedései ellen kifogásaik, sőt talán még irányzatukat sem helyeselték egészen, és ennek daczára mind a két t. képviselőtársam a törvényjavaslatot általánosságban elfogadta. Az oka annak, hogy elfogadták, — mint a hogy ki is jelentették — az, hogy ez a törvényjavaslat két érdekáramlat közötti kompromisszumot képez. Kompromisszumoknak természete, hogy egyik fél sincs velük megelégedve, sőt az igen tisztelt pénzügyminiszter úr — bocsánatot kérek, ezt nem szemrehányásképen mondom, csak konstatálni akarom, — ebből a törvényjavaslat mellett argumentumot is formált, mondván, hogy jónak kell lennie, mert egyiknek sem kell. (Derültség.) Én ezt az okoskodást nem fogadhatom el, mert bár elismerem, hogy a kompromisszumok nem elégíthetik ki egyik felet sem, azért még nem minden kompromisszum jó, a mely egyiknek sem tetszik, hanem a kompromisszumok érdemét a dolog igaz természete szerint kell megítélni. Hogy itt kompromisszumról van szó, az kétségtelen, mert mindnyájan szemtanúi és tapasztalói voltunk annak a harcznab, a mely két gazdasági osztály között ezen kontingens kérdésében kifejlődött. Egyfelől a mezőgazdasági érdekek képviselői követelték azt, hogy az egész kontingens a mezőgazdasági szeszfőzdék üzemkörébe utaltassák és evvel a követelésükkel nem igen voltak szerények, mert az egészet követelték maguknak; már többet kívánni nem lehetett. Az ipari szesztermelök inkább a defenzívába állottak és védték a maguk kontingensét. Kétségtelen, hogy az mindig nagy baj, ha nagy közgazdasági osztályok egymással szemben állanak. Pedig itt csakugyan erről van szó. Már a múlt budgettárgyalás alkalmával a háznak két kitűnő szónoka intette arra az egyes érdekköröket, hogy ne keressenek az ipar és a mezőgazdasági érdekek között ellentéteket, mert a dolog természete szerint mind a két termelési ágnak egymást ki kell egészítenie. A mezőgazdaság csak akkor remélheti az ő terményeinek jobb értékesíthetését, hogyha a fogyasztó közönségnek száma és fogyasztási képessége növekszik. A fogyasztó közönségnek száma és fogyasztási képessége pedig az ipari foglalkozás meghonosítása és jövedelmezővé tétele által érhető el csak. De, t. képviselőház, én azt hiszem, hogy az ilyen platonikus kijelentések nem használnak sokat, és hogy sokkal érdekesebb, ha mi azokat az okokat keressük, a melyek miatt ilyen érdekellentétek előállanak. Keresték ezt tegnap felszólalt t, képviselőtársaim is, és Komjáthy Béla t. barátom azt mondotta, hogy ennek a kontingens az oka; hiszen ez a verseny, mielőtt a szesztermelés nem kontingentáltatott, tapasztalható nem volt. Hát én azt hiszem, hogy ebben talán nem egészen adhatunk neki igazat, mert a kontingeutálás és a kontingens volt ugyan a harcz objektuma, de nem az oka. Neumann Ármin t. barátom pedig tegnapi felszólalásában abban kereste és abban találta meg az okot, hogy most sokkal kedvezőbbek a szeszárak, mint voltak a korábbi időben, hogy tehát a szesztermelés most lukrativabb és ennél fogva most érdemes új szeszgyárak felállítását szorgalmazni. Én azonban abban a vélekedésben vagyok, hogy sem az egyik, sem a másik nem a valódi ok, hanem hogy a valódi ok az a prémium, a melyet az állam a mezőgazdasági szeszfőzdéknek fizet és a mely ez idő szerint 4—5—6 forint, ha tudnillik hozzáveszszük azt az egy forint prémiumot, a melyet a szeszadópótlékról szóló törvény megállapít. A prémium tehát 4—5—6 forint, a szerint, hogy mekkora az illető mezőgazdasági szeszfőzdék termelési képessége. Ez a prémium 1896-ban, a mely esztendőben a t. pénzügyminiszter úrnak a fogyasztási adóról n*