Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-557

557. országos ülés 1900. márczius 23-äti, pénteken. 165 takarítani, azt a tisztviselők fizetésének javítására lehetne fordítani. Ez volna az igen tisztelt pénz­ügyminiszter úr szerint is az egyedüli út a kér­dés megoldására. A pénzügyminiszter úr a tőle megszokott nyíltsággal és erős logikával bizo­nyította, hogy a tisztviselők nem közönséges ódiumot vennének magukra, ha az ő fizetésök miatt a közönségre kellene panaszos adót kivetni, vagy a magyar állam nehezen megteremtett pénzügyi egyensúlyát kellene felforgatni. Nincs senki e házban, de ezen kivűl sem, a ki el nem ismerné azt, hogy a tisztviselők javadalmazásának rendezése oly szükségesség, mely elől sem pénzügyi, sem más szempontból kitérni nem szabad; ez országos fontosságú kér­dés, a a tisztviselők fizetésjavításának elodázása akár pénzügyi, akár politikai okokból, a nem­zeti czéltudatos politikának elejtésével egyenlő; ehhez a kérdéshez az egész ország tekintélye fűződik, mert elvégre is a tisztviselői kar politikai és társadalmi tekintélye legelsősorban létminimumának, megélhetési módjának körül­ményeitől függ. Valamely ország társadalmának legbiztosabb erkölcsmérője hivatalnokainak megbízhatósága; épen ezért az állam minden tisztviselőjének úgy kell dotálva lenni hogy javadalmazása társa­dalmi tisztességes létfentartásának kizárólagos forrását képezze, s így hozzáférhetlensége biz­tosítva legyen, mert igaz ugyan, hogy az önér­zet is ad bizonyos függetlenséget, de valódi függetlenséget mégis csak az anyagi adja meg, csak a vagyonilag független tisztviselő képes törvényszabta kötelességét elfogulatlanul, s a mi fő, jókedvvel teljesíteni. (Igás! Úgy van! jobb­félöí) A polgári tisztviselőket, midőn fizetésök fel­emelését kérik, nem a telhetetlenség, nem a gondatlan élet utáni vágy, hanem a kényszer­helyzet kérlelhetlen szüksége vezeti, ez követeli megmentését azoknak, kik azért, hogy hatósági állásukból folyó társadalmi kötelezettségüknek megfelelhessenek, azért, hogy az anyagi tisztes­séget megmentsék; nagyrészük megterhelte az öröklött ősi földet, s ez a nemzedékek által gondviselt, nemzedékeket éltetett talaj a reá hal­mozott teher súlya alatt elmállott, idegen kezekbe ment, g a tisztviselők legnagyobb részének nem maradt egyebe, mint az ősöktől öröklött tiszta név és a becsület, s a gyermekeit nevelni köteles esaládfentartó terhes gondja. Felhozhatná valaki, hogy az 1893 : IV. törvényezikk már rendezte és javította a helyze­tet ; de ez a segítség csak alamizsnaszámba mehet, s ezen törvény tárgyalásakor úgy a kor­mány, valamint az ellenzék is csak ideiglenes­nek tartotta ezt a rendezést, s inkább csak az volt a czélja, hogy a fel-felharsogó keserű pa­naszokat egyideig elnémítsa. Joggal hirdette és hitte mindenki, hogy a polgári tisztviselők fizetését, mely Mária Terézia óta felemelve nem volt, a tisztek fizetésének fel­emelésével egyidejűleg és egyformán fogják ren­dezni. Keservesen csalódtak, mert a katonatisztek fizetését most újból tetemesen felemelték; a pol­gári tisztviselők fizetésének javítísát pedig az adminisztráczió egyszerűsítésétől tették függővé; de hogy ez hogyan, mikor és mily mértékbea fog teljesülni: erről teljesen tájékozatlanok va­gyunk, s ki merem mondani, hogy ezen egysze­rűsítés az évről-évre folyton szaporodó beadvá­nyokkal szemben lehetetlen is; ettől tehát a baj orvoslását beláthatlan ideig nem várhatjuk. A pénzügyi helyzet sem lehet akadály, mert ha a nagyhatalmi állásért évről-évre milliókat költünk, ha a hadsereg jogos kívánságát ember­es anyagáldozatban évről-évre készségesen meg­hozzuk, talán mégis csak juthatna a kimutatott állami feleslegből annyi, melylyel az állami, s különösen a birósági alkalmazottaknak tisztessé­ges megélhetést biztosítsunk, s a tiszti fizetések­és lukbérekkel egyenlő magasságra emeljük, mit nemcsak a méltányosság, de az igazság is meg­követel; de megköveteli különösen az egyenlőség elve, s igen sok jogos pan isznak és keserűség­nek vennénk elejét, ha á hasonrangba tartozó, illetve megfelelő fizetési osztályba sorozható pol­gári és katonai tiszteket egyenlő elbánásban részesítenénk; hiszen a polgári tisztviselő — viszonyítva a katonasághoz, — mindig mostoha gyermeke volt az államnak, a kitől csak munkát és ismét munkát követeltünk, de megélhetésével járó bajait csak Ígéretekkel honoráljuk, (Igaz! Úgy van! a ssélsö baloldalon.) Félreértések elkerülése végett hangsúlyoz­nom kell, hogy én a tisztek illetményeinek fel­emelését nemcsak, hogy nem irigylem, hanem a fej­lődött igények és viszonyoknak megfelelően szük­ségesnek is tartom. Lehetetlen azonban, hogy rá ne mutassak azon sok keserűségre alkalmat szolgáltató abnormis ellentétre, mely a tiszti fizetések és a polgári egyének fizetése és lakpénze között fennállott, a mi még inkább fokzódott. Mindenekelőtt konstatálom, hogy a katona­tisztek fizetését és lakpénzét 1868. év óta négy ízben emelték és pedig; 1. 1871-ben a hadnagyo­két, a kapitányig; 2. 1872-ben a major-ét; 3. 1882-ben az alezredestől a generálisig; 4. 1900-ban valamennyiét; ezenfelül azl879. évi 34. törvény 30. §-a világosan elrendeli, hogy a katonai lakbérek 5 évről 5 évre a honvédelmi, pénzügyi és közös hadügyminisz­terrel egyetértőleg állapítandók meg, a köz­vetlenül lefolyt 5 évi lakbérek átlaga alapján. Ily megállapodás történt eddig a katonákra vonat-

Next

/
Oldalképek
Tartalom