Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.
Ülésnapok - 1896-553
4 558. országos ülés 1800. m&rczlus 19-én, hétfőn. gee italt. Csak későbben fejlődött nálunk elég helytelenül ezen iparág nagyiparrá. Szerintem, ha helyes gazdasági politikát akarunk követni, vissza kell adni ismét ezen iparágat a gazda kezébe. A gazdák akarják és tudják is azt fejleszteni. Sőt ha az egész szeszkontingenst úgy, a mint óhajtjuk, átadnák a gazdának, még akkor se tudnánk az összes követelményeknek megfelelni és még akkor is szükséges volna olyan megszorító intézkedéseket tenni, hogy ezen gazdasági iparág áldásaiban elsősorban az olyannyira reászorult felvidéki középbirtokosság részeltessék. (Helyeslés a jobboldalon.) Nincsen kifogásom az ellen, hogy ez az átmenet évek hosszú során át történjék. Az meg nagyon természetes, hogy az ipari szeszgyárosok méltányos kárpótlást nyerjenek. Tehát mindent el" kell követni, ismétlem, hogy ismét gazdaságivá legyen ez ipar, hogyha a felvidéki gazdákon segíteni akarunk. Az a kifogás nem állhat meg szerintem, hogy az államkincstár ezen Irangzakczió által az adóban veszítene. Mert hiszen a gazdasági szeszgyárak épúgy meg fogják fizetni az adót, mint teszik ezt az ipari szeszgyárak, annyival is inkább, mert az újabb törvényhozási intézkedések folytán a koutingentálás által ez iparágnak jövedelmezősége mindenesetre biztosítva van. Különben is midőn a szeszipar nem jövedelmezett valami nagyon, akárhány ipari szeszgyár beszüntette a gyártást és így elmaradt az adó. Sőt szerintem még többet fog kapni az államkincstár, mint a mennyit eddig kapott. Mert midőn a jogczím meg fog szűnni, meg fog szűnni egyszersmind a prémium is, mely a gazdasági szeszgyárnak adatott és e többletadó szolgálhat esetleg a megváltás egyik alapjául. Az általam most kifejtett álláspontot rendszerint ultra-agrárius álláspontnak szokták nevezni, pedig nem az. Elsősorban azért nevezik különösen annak, mert egy létező, virágzó ipart akar megsemmisíteni. De hisz ez az iparág nem virágzik, hanem tengődik, (Úgy van! Ügy van! jobbfelöl.) másfelől, midőn az ipari szeszgyárakat kárpótlásban részesítjük, ők nagy tőkéhez jutnak. Hozzávéve a személyükben rejlő ipari intelligencziát, az üresen mnradt gyártelepet, az azon levő épületeket: minden faktor megvan, a mi kívántatik arra, hogy ugyanott- ismét egy más iparágat rendezhessenek be. És ezzel az iparon is lendítünk, a gazdasági szeszgyártáson pedig segítünk. Ismételten kérem a t. miniszter urat, álljon a dolog élére, tegye magáévá ügyünket és akkor meggyőződésem Bzerint nyert ügyünk lesz. Egy más gazdasági iparággal is szándékozom még foglalkozni és arra a t. földmívelésügyi miniszter úr figyelmét felhívni: a czukorgyártásnak, nézetem szerint, nálunk gazdasági szempontból legalább is helytelen fejlődésére. A czukorgyártás ugyanis, épúgy, mint minden más nagyipar, egyrészt költségkímélés, másrészt könnyebb áttekinthetés szempontjából úgy fejlődik, hogy a meglevő nagy telepeket folyton nagyobbítják, és minél távolabbi vidékeket vonnak be érdekkörükbe a répatermelésre. Ez gazdasági szempontból helytelen, először azért, mert a répaszállítás idején túlságosan igénybe veszik a vasutat, de különösen helytelen azért, mert nagy távolságra, mely sokszor 250 kilométerre is terjed, szállíttatván a répa, ezáltal megfosztatnak a gazdaságok attól az előnytől, hogy a czukortennelés melléktermékeit, a répahulladékokat és mészíszapot visszakapják. Ez a rendszer a föld kizsákmányolására fog vezetni. A ezukorfinomítás czentraiizácziója, a nyers czukorgyártás deczentralizácziója az, mely különösen megfelel a mi gazdasági igényeinknek. Végre még egy fontos gazdasági ágról, a tej- és vajtermelésrö'l akarok néhány szóval megemlékezni. (Halljuk! Halljuk f) 1894-ben as akkori földmívelésügyi miniszter úr pártfogásával egy vajkiviteli részvénytársaság alakúit, mely azonban a kezdet nehézségeivel küzdve, nem tudott zöld ágra vergődni és így nem sikerűit e rendkívül fontos gazdasági ágat virágzásra juttatni. Mindössze annyit ért el, hogy néhány nagyobb gazdaságot látott eJ nyugati faj marhákkal. A jelenlegi földmívelésügyi miniszter úr találta meg a rejtély kulcsát akkor, a mikor szövetkezetek alakításával a kisgazdákat is bele vonta az akczióba. És habár e téren a kezdet kezdetén vagyunk is, már is oly eredményre tudunk rámutatni, hogy meggyőződésem szerint, ha meg nem állunk ezen az úton, rendkívüli sikereket fogunk elérni. Nem szabad a további költségektől visszariadni, mert ha egyéb czélokra van pénzünk, ettől a czéltól a pénzt elvonni nem szabad, ha nem akarunk tetemes kárt okozni a gazdáknak. Minden krajczárt, a melyet e czélra fordítunk, ezrek jutalmazzák, minden lépést, a melyet e téren teszünk, száz és száz gazda udvarának fellendülése, számos munkásnak foglalkoztatása jutalmazza. (Igaz! Ügy van! a jobboldalon.) Feleslegesnek tartom a földmívelésügyi miniszter úrnak e téren elért kitűnő eredményeit fényesen csoportosítható számadatok alapján bizonyítani, mert hiszen e számadatok közkézen forognak; csak az 1899-iki végeredményre akarok rámutatni, a mely szerint 15.357 szövetkezeti tag, tehát ugyanannyi kisgazda, 2,322.202 koronát vett be tej- és vajterményekből, tehát oly terményekből, a melyek eddig úgyszólván elkallódtak. A bevételeken kivtíl ez még indirekt módon is használt a gazdának, mert helyesebb arányba hozhatta gazdaságát, emelte a takarmánytermelést, javította földjét és ezáltal emelte ennek értékét.
