Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-553

558. országos ülés 1900. márczins 19-én, hétfőn. c Hogy ä szövetkezés terén ily tényes eredmények érettek el, ez elsősorban is a földmívelésügyi miniszter úr és az ő szakközegei lankadatlan munkásságának és tevékenységének köszönhető, másodsorban annak a körülménynek, hogy a szövetkezetek fixár biztosítása mellett állapíttattak meg. A vaj termelés és a faj fogyasztás, t. ház, fordított arányban van. Míg a termelés télen kisebb, a fogyasztás akkor nagyobb; nyáron a termelés sokkal nagyobb, a fogyasztás pedig kisebb, és ily arányban, ily formában fluktuálnak természetesen az árak is. Ez az oka annak, hogy nem tartom helyesnek némelyek nézetét, a kik azt akarják, hogy a termelők termékeik értékesítése végett közvetlenül lépjenek érintkezésbe a fogyasztókkal és viseljék az árfluktuáczió koczkázatát. Az egyedüli helyes út szerintem az, a melyet eddig követtek, hogy ugyanis a termelőknek fix árak biztosíttassanak. Hogy továbbra is fejlődésképesek-e a szövetkezetek, ez attól függ, vájjon fog-e sikerülni egyöntetű, egyenletes, hamisíttatlan jó árúval a külföldi piaczokat megszerezni. E kérdésre igenlően lehet felelni. Hosszas, lankadatlan munkásság, kísérletezés e téren is kedvező eredményre vezetett, és ez az eredmény ma már gyakorlatilag is látható a temesvári központi vaj kikészítő telepnél, a hová a szövetkezetek immár csak a tejszint szállítják be és a hol a tejszint egyöntetű anyaggá dolgozzák fel. Gyakorlatilag bizonyult be, hogy helyes úton járnak, mert az ott előállított vaj a berlini piaczon fényes fogadtatásra talált, és ott jobbnak találtatott, mint Európa legjobb vaja, a dán vaj. Ezzel meg van adva a további fejlődés kulcsa. Ily központi vajkikészítő telepek állítandók fel az ország különböző vidékein, és ezek köré csoportosítandók szerintem a szövetkezetek is. (Helyeslés jobbfelöl.) Ha ezen formában fog az akczió tovább vezettetni, ha a fix ár továbbra is biztosíttatni fog a termelő kisgazdáknak, e gazdasági ág óriási lendületet fog venni. T. ház! Krístóffy József barátom és képviselőtársam a nagybirtok parezellázását tartja szükségesnek a mezőgazdasági nép feleslegének elhelyezésére. Igaza van, mindenesetre ez a megoldás egyik helyes módja. De vájjon mit csinálnak és csináltak azon államok, a hol többé parczellázni való nagybirtok nincs? Emelték a szakértelmet minden erejükkel, belterjes gazdálkodásra törekedtek, (Igás! JJgy van! jobb felöl.) ezáltal emelték a termelést és elérték, hogy kisebb területen több ember tud jól megélni. Szerintem ez is egyik módja, még pedig az olcsóbb módja ezen kérdés megoldásának. Ha a földmívelésügyi miniszter úr magáévá téve az ügyet, elősegíti a gazdasági szeszgyárak szaporítását, uagyon számos felvidéki középbirtokot fog megmenteni a pusztulástól. Ha csak pár százezer koronával emeli a vajszövetkezetek budgetjének tételét, ezer és ezer kisgazdát felsegít, ezer- és ezer munkásnak biztosít kenyeret. A költségvetést elfogadom (Helyeslés jobbfelöl) Tóth János jegyző: Major Ferencz! Major Ferencz : T. ház! A vita előrehaladt stádiumában csak röviden óhajtok ezen fontos tárczánál szólni, de nem mulaszthatom el mégis, hogy észrevételeimet meg ne tegyem. Én azok közé tartozom, a kik elsősorban szivükön viselik az ország mezőgazdaságának érdekét, kénytelen vagyok mindazonáltal kijelenteni, hogy annak, hogy a mezőgazdaság oly szomorú viszonyok közé jutott, egyik főoka, hogy nélkülözte a kis- és nagyipart és a szolid kereskedelmet. Ez volt egyik főoka, hogy a mezőgazdaság annyit szenvedett a bekövetkezett válságoktól, mert nem jöhetett a mezőgazdaságnak segítségére sem a kisipar, sem a nagyipar, sem a szolid kereskedelem. A pénz, a tőke, mely a segélynyújtásban elsősorban jön számításba, a mezőgazdaságnál nem tette meg azon jótékony hatását hazánkban, mint máshol, mert a tőke, a mely bejött, nem nyúlt a kisgazda és a földmívesosztály hóna alá, hogy fölemelje, megelégedve a tisztességes kamattal, a gazda munkáját is eredményessé tegye, hanem úgy nyúlt a hóna alá, hogy egyúttal a földhöz is vágta a kis gazdát, és így martaléka lett a nagy tőkének. Sajnos, valaha szerettük Magyarországot tejjel, mézzel folyó országnak nevezni. A hetvenes években láttuk, hogy a kisgazdák egéss tömege a vásárról hazahozott búza, árát nem tartotta szükségesnek bevinni pénzintézetbe, — akkor még nem is igen volt mindenütt, — hanem százakat, ezreket ott tartott a fiókjában. Ezeket az időket mulasztotta el a kormányzat, hogy magyar tőkét gyűjtött volna s jótékonyan vezette volna a gazdaközönséget, hogy megtakarított tőkéjét ne fényűzésre fordítsa, a melyre pedig nagyon is csábítva lett, hanem szövetkezetek létesítése útján takarékosságra szoktassa. Akkor tán most így nem kellene külföldre menni könyörögni pénzért és félni, hogy ha külföldön elzárják a zsilipeket, nem tudunk megmozdulni. Nincs magyar pénz és azért vagyunk oly szomorú viszonyok között, hogyha elzárják a pénzforrásokat kint, egyszerre beüt Magyarországon a krach. De nem jöhetett a gazdának segítségére sem a kisipar, sem a nagyipar, sem a kereskedelem. A kisipar ugyanazon kardinális hibában szenvedett, mint a kisgazda, azon nagyon is liberális eszmék miatt, melyeknek, hála Isten, valahára már vége kezd lenni, melyeket már nem fogad el sem a kereskedelemügyi, sem a földmívelésügyi minisz-^