Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-542

Mä. országos ülés 1900. márcrius 5-én, hétfőn, 55 igaz is, hogy a t» miniszter úrnak ezidei költségvetése hét millióval emelkedik, de az ipari czélokra fordított összeg a tavalyihoz képest kevesbbedik. Általános véleményem tehát először az, hogy a t. miniszter úr inkább kereskedelmi miniszter, mint ipari miniszter; a másik dolog pedig, a mire figyelemmel kell lennünk, az, hogy egy nagy elkülönítést lehet ennél a tárczánál felállítani. Vaunak ebben tények, és vannak tervek. A tények meglehetősen szomorúak; a tervek gyönyörűek. Ezeket a terveket nem akarom részletezni; hiszen elmondja a t. miniszter úr az indokolása elején, és hogy öntudatos fő, azt épen abból látom, mert a tervekhez még odateszi, mintegy bokrétának, hogy hadászati szempontból is nagyon fontosak, (Derültség! Úgy van! Úgy van! kiáltások a szélső baloldalon.) tudván, hogy Magyarországon csak akkor lehet valamely tervet keresztül vinni, ha hadászati szempontból is fontos. De mindennek d ezek csak tervek maradnak, t. miniszter úr, és nekem, midőn átnéztem a költségvetést, oíyformán tűnt fel a t. miniszter úr, mint as öreg apó, a ki gyönyörű meséket mond unokáinak arról, hogy mik lesznek a jövőben, a végén azoban hozzáteszi, hogy »ezt mi, fiaim, nem fogjuk megérni.« Még egy nagy hibáját látom általánosságban a tárczának, t. miniszter úr, és ez abban rejlik, hogy úgy tesz, mintha nem is hallaná, mint hogyha nem is figyelné, hogy a nagy szocziális eszméknek minő hatalmas áramlata közeledik felénk; mintha nem is hallaná azt a mennydörgést, mintha nem is látná azt a villámlást, a mely azokban megnyilatkozik. Mint az álló tóban a csillagok, úgy tükröződnek vissza itt ezek a szép tervek, de egyetlenegy szót nem látok a munkáskérdés tekintetében. (Igás! Úgy van! a szélső haloldalon.) Bocsánatot kérek, egy van: ez a munkaközvetítés, (Halljuk! Halljuk!) ez azonban nagyon kevés ahhoz, a mit a munkáskérdésben tennünk kell, hiszen a kormányzás nem egyéb, mint megelőzése a dolognak. A kormányzás művészete ez. Hisz azt látjuk, t. miniszter úr, hogy a kisipar haldoklik, hogy a kisiparosoknak egész tömege fogja szaporítani a szocziálizmus apostolait. A gyári munkások kérdése nincsen keresztűlvive. Hiszen semmi sem jellemzi jobban a magyar törvényhozást, mint az a harmincz évi működés, az a struktúrája azon törvényeknek, a melyeket az ipari és munkás kérdésekben hoztunk. Összesen négy törvényünk van. Ezek is legnagyobb részben idejüket múlták. A mennyiben pedig van ipari törvényünk és munkásokra vonatkozó törvényünk, azok nincsenek végrehajtva. Hogy csak egy kérdésre térjek át, az ipari törvényben benne van, hogy a kiskorú gyermekeknek, tanonczoknak, éjjel dolgozni nem szabad. És mégis, méltóztassék csak végigmenni a főváros utczáin éjfélkor, vagy éjfél után, munkásokat látunk ott és pedig kiskorú gyermekeket, a mint görnyednek a munkában. Tehát a törvény nincsen végrehajtva, Nem akarom hosszú időre igénybe venni a t. ház türelmét. Bármelyik tételét nézem is a költségvetésnek, nincsen az a tétel, a hol rettentő mulasztásokat ne lehetne szemünk elé állítani. Itt van például a közutak kérdése. A t. miniszter úr 100.000 koronával emeli — ha jól emlékszem, — azt a kiadást, a melyet a közutakra akar fordítani. Ott vannak törvényhatósági útjaink. Maga a t. miniszter úr is elismeri, hogy itt tenni kell valamit, mert törvényhatósági útjaink nagyon rosszak. De lehet-e ? Majd megmondom az okát, hogy miért nem lehet. Azért, mert ha az utóbbi 20 évet egy jehzóval lehet jellemezni, azt hiszen, nem tévedek, ha azt viczinális kornak nevezem. Igen érdekes volna, ha a t. minister úr költségvetése mellé, —- pedig módjában áll, — egy kimutatást terjesztene a ház elé, hogy vájjon a vármegyéknek útadója mennyire van megterhelve és minő hosszú időre ? Tudok vármegyéket, a hol ma azzal biztatnak bennünket, bogy 10—15 év múlva sem fognak kapni közutaikra segítséget, mert a viczinális vasutakra adott segélyek lekötötték az állami segítséget. (Úgy van! Úgy van! a szélső haloldalon.) Itt van például az államvasutak kérdése. Ha az államvasutak tisztviselőit és alkalmazottjait tekintjük, kétségtelen, hogy bizonyos kellemes, kedvező érzés hatja át az embert, mivel a magyar életrevalóságnak egyik fényes bizonyítéka az, hogy 20 év alatt oly üzletágban, melyet soha nem tanúltunk, meg tudtuk a helyünket állani. De annál kevésbbé gondoskodik annak tisztviselőiről és alkalmazottairól a kormány, nem mondom, hogy épen a t. miniszter úr, hiszen ő törvényjavaslatát beterjesztette; de nem szégyen-e az, hogy 20—25 éven át az a kérdés még csak fel sem volt vetve, hogy vájjon a magyar államvasutak tisztviselői állami tisztviselők-e, vagy pedig magántisztviselők ? Miért nem készítik el szolgálati pragmatikájukat? Hiszen a t. miniszter úrnak nagyon jól kell tudnia, hogy a fegyelmi eljárás ügye ott hogyan áll. Azt a tisztviselőt dobják ki onnan, a kit akarnak. A mi pedig a nyugdíj kérdését illeti, ugyebár, midőn a magyar államvasutak számára az osztrák államvasutat megváltották és Baross Gáborral megkötötte a társulat a szerződést, nem is írták azt előbb alá, míg a vasút tisztviselőinek sorsa biztosítva nem volt. És így ezen átvett tisztviselők nyugdíj tekintetében is sokkal jobban állanak, mint azok, a kik kezdettől fogva a magyar államvasutak tisztviselői voltak. És ezt tűrnünk kell, mert azon idegen társulatnak nemcsak arra volt gondja, hogy