Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-524

226 524. országos ölés 1900. február 8-án, esütörtSkoE. mondhatnám, hogy komikus. A határozati joggal felruházott delegáczió miatt Magyarország államháztartását öntudatosan és biztos alapon berendezni majdnem lehetetlen. (Igás! Úgy van! a sséhő baloldalon.) Nem kisebb szaktekintélyre hivatkozom e tekintetben, mint Szilágyi Dezső t. képviselőtársamra. Szilágyi Dezső képviselő űr már 1878. október 3í-én a delegáczióról akként nyilatkozott, hogy (olvassa): »A mi alkotmányunk határozata szerint a delegáeziók nem önálló orgánumai a monarchiának, nincsenek önálló jogokkal felruházva, hanem a monarchia mindkét állama parlamentjeinek képviselői, és nem a maguk jogait gyakorolják, hanem ezen parlamentek által átruházott jogokat mint képviselők gyakorolják és hatáskörük megszabására a korona és a delegáeziók beleegyezése nem elégsége*, mert hatáskörük megszabása, a mennyiben megállapítva nem volna, a két állam törvényhozását illeti. Ha tehát a delegáeziók nem önálló jogon léteznek ott, mint a monarchia orgánumai, hanem képviselői a két ország parlamentjének, akkor ezen jogállásukból, de még inkább az alkotmány szelleméből következik az, hogy 8 nekik a reájuk átruházott és képviseleti módon gyakorlandó hatáskörben úgy kell eljárniuk, hogy eljárásuk az őket kiküldő parlamentnek irányával nagyban megegyezzék és harmóniában legyen.« Azért idéztem és frissítetttem fel ezt a teljes igazságot tartalmazó és nagy közjogi korrektséggel megkonstruált defimeziót, hogy meggyőzzem a t. házat arról, hogy mily nagyot vétettek önök, mikor a delegácziónak lehetővé tették, és utólagosan szankcziónálták azon eljárását, mely szerint az államháztartásra való minden tekintet nélkül, a parlament nézetének ismerete és megbízás nélkül, oly óriási túlkiadásokat, sőt az állami vagyon elidegenítését idézte elő. Oly bíínt követtek el a magyar állam függetlensége ellen, a melyet büntetlenül Nagyni nem lehetett volna, ha így értelmezték volna a delegáczió hatáskörét, és ha volna még ebben a parlamentben elegendő erő, hogy azokat, a kik a magyar állam függetlensége ellen működnek, felelőssé tegye! (Helyeslés a szélső baloldalon.) Látjuk, hogy az általam idézett igazság, mely a határozati joggal felruházott deíegáczióra és a közös minisztériumokra vonatkozólag ebben az idézetben foglaltatik, mennyire valósult meg más téren is. Méltóztatnak látni a költségvetésben nyomait annnak, hogy a katonatiszti fizetésekkel kapcsolatban egyúttal honvédtisztjeink fizetését is emeltetni kéri a miniszter úr. Nagyon helyesen, mert összhangba kell hozni. De nem látja-e, a ki egy pillantást vet erre a költségvetésre, hogy itt nem önálló nemzetnek ténykedéséről van szó, hanem úgyszólván a parancsnak végrehajtásáról, s hogy konfiskálva van a magyar országgyűlés budgetjoga? Saját incziativájából állott elő a honvédelmi miniszter úr azzal, hogy a magyar honvédtisztek fizetését emelni kell ? Nem, hanem azzal, hogy mivel Ausztriában kezdeményezve a delegáeziók felemelték a közös hadseregbeli katonatisztek fizetését, lépést tartva fel kell emelnünk a honvédtisztek fizetését is. önálló állam kormánya nem így intézkedik, hanem előáll és azt mondja, hogy az állam védelmére alkotott ezen testület fizetése nem felel meg azon mértéknek, mely a szolgálattal arányban áll, s így azon javaslattal járul a parlament elé, méltóztassék ezt így meg úgy megállapítani. Egészen máskép hangzik ez. így beszél egy önálló állam kormánya, amúgy egy alárendelt provinczia kormánya, melynek nem saját kezdeményezését, hanem más parancsait kell végrehajtani. Ez az, a mi a budgetjogot legmélyebben érinti, mert önálló kezdeményezéseket, nem saját ideánkat, nemzeti érzéseinket valósítjuk meg, hanem megvalósítjuk akkor is, mikor nemzeti intézményeket gyámolítunk, más irányú, más gondolkozású testületek intenczióit. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Számítanom kell arra is, t. ház, hogy türelmüket, melyet már eddig is hosszú ideig vettem igénybe, túlságosan ki ne merítsem, (Halljuk! Halljuk i) és kissé rövidítve, de mégis foglalkoznom kell azzal a ténynyel, a mely nemcsak unikum, de tanulságos, és így, ha a pikantéria ingerével nem is hat, de — sajnos, —mégis provokál bizonyos irányú bírálatra. 1899. október 9-én a pénzügyminiszter úr expozéját megtartván, az akkor aratott tapsok és éljenzések czímén meglehetős obiigóba került a t, házzal szemben. A legélénkebb helyeslés hangzott fel minden oldalról akkor, a mikor rámutatott, hogy a költségvetés 1,800.000 koronányi pluszszal zárul. A t. miniszter úrnak már akkor tudnia kellett, — legalább én így gondolkozom a magyar kormány befolyásáról a közös kormány tényeire, — hogy az így nem áll meg. Különösnek tartom, hogy ezt a költségvetést, melyet 1899. október 9-én a miniszter úr a maga kiváló szakképzetségével megfogalmazottgyönyörű ajánló levélben bemutatott, nem látta szükségesnek akkor is ellátni valami kis ajánló levéllel, mikor átdolgozott és a közös minisztérium és delegáeziók által megrongált állapotban ide újra visszajött. Mi különbség van ebben? Kötelessége-e a pénzügyminiszternek, hogy a költségvetést expozéval, illetve főindokolássál terjeszsze be? Azt hiszem, igen. Nos hátha kötelessége volt azt megtenni akkor, a mikor csak 36,126.926 korona emelkedést konstatált a kiadásokban: fokozott kötelessége volt akkor, midőn quótaemelés, tiszti fizetések emelése és egyéb czímeken jelentékeny nagyobb kiadások vétettek fel. Tanúságot kellett