Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-524

524. ormtkgm 01 é« 1900. február 3-é.ii, esfltSrtBkftn. íggy a vagyonmérleget helyesen felállítjuk, akkor ezt a számításból kiNagynunk nem szabad. Hogy pedig a t. előadó úrral szemben azt is kimutassam, hogy ezen idő alatt mik voltak belső konzolidáeziónális költségeink, a melyek 75'8°/o-os emelkedést mutatnak, elég kiemelnem, hogy eaen változatlan összeg jó és rossz időben annyit tett ki, hogy a mai napig ezen áldozat czímén 970,816.000 forintot fizetett ezen összeg oly adósság változatlan fentartására, a melynek elköltésében mi nemcsak, hogy aktiv részt nem vettünk, hanem annál valósággal passzive szerepeltünk, mert az Magyarország jogainak elkobzására használtatott fel. (Úgy van! a szélső baloldalon.) És itt felmerül, t. ház, azon kérdés, és nem is lehet előle elzárkózni, hogy az 1867 : XII. törvény czikkel szemben, a melyből legalább azt, a mi érvényesíthető, talán mégis jogunk és kötelességünk is érvényesíteni, miért nem igyekszik a t. kormány ezen tehertől az országot megszabadítani? Módjában lett volna ez a quótatárgyalások alkalmával, ámbár nem akarok most quótavitát anticzipálni, (Felkiáltások a szélső haloldalról : Hiss lesz alkalmunk reá!) hiszen e két tétel közt junktim van, ezt akkor megállapították, ezt az akkori tárgyalások és az ezekről felvett jegyzőkönyvek világosan mutatják. Nem is hiszem, hogy valaki kétségbe vonná, Ausztria is hivatkozott rá, Magyarország is hivatkozott rá, és így egyik a másiktól el nem választható. Tehát a quótatárgyalásnál kellett és lehetett réges-régen e kérdést megoldani. Hogy pedig szükséges a megoldás, ezt, úgy hiszem, fölösleges magyarázni, hiszen Magyarország a maga államadósságának legnagyobb részét konvertálta, és így megszabadult a súlyosabb hozzájárulási összegtől. A konverzió eredménye, a mint eztaz igen tisztelt pénzügyminiszter úr 1898. január 26-án tartott beszédében Horánszky Nándor t. képviselőtársammal szemben kimutatta, tetemes előnyökkel járt, melyek úgyszólván — mint ő magát kifejezte, — eszközei voltak az egyensúly helyreállításának és a drágább tipus kiküszöbölésének a magyar állami hitelből. Hát ezt a tipust mért nem küszöböli ki a t. pénzügyminiszter úr ? Hát van ennél gyalázatosabb tipus? Egy adósság, mely létezett 1867-ben Madarász József: Nem létezett, csak elvállaltuk. (Zaj.) Barta Ödön: . . . Létezett, de a másé volt! 1867-ben, az akkori viszonyok közt arról volt szó, hogy annak a szegény Ausztriának (Derültség a szélső baloldalon.) vegyünk le a vállairól egy bizonyos évi teherösszeget, vegyünk le egy öszszeget, hogy könnyebben megélhessen velünk alkotmányos egyetértésben. Magyarország nem mondott le azon jogáról, hogy ezen összegnek a tőkéjét átvehesse; viták folytak felette pro és kontra, de az 1867; XII. törvényczikk 53. és 54. §-ai ezt nem tiltják, sőt, hogy az önök mindenkor szívesen fogadott klasszikus tanúját is megszólaltassam, Deák Ferencz így nyilatkozott az 1867-iki bizottság 5-ik ülésén (olvassa): »Egyébiránt ha jelenleg az évi járulékot állapítjuk is meg, azáltal nincsen kizárva jövőre azon lehetőség, hogy ha majd bármikor mindkét fél kívánja, kivihetőnek tartja és a czélszerííség is ajánlja, a tőkét is fel lehessen osztani, de jelen helyzetünkben nem vélem azt helyesnek és elfogadhatónak.« Én nem akarok bírálatot mondani, sem az összes akkori állapotok felett, sem a magyar politikát akkor irányított férfiak bölcsesége felett, de azt elismerem, konczedálom legalább, hogy a »jelen« — akkori helyzetünkről beszélve, — »jelen helyzetünkben« nem vélték azt helyesnek és elfogadhatónak. De nem állott be azóta Magyarország államháztartásának intézménye körűi olyan más helyzet, a mely igenis, elfogadhatónak és helyesnek deklarálta volna azt, hogy ily nagy tipus n adósság tőkésítése és konverziója utján megszabadítsuk ennek az államnak háztartását ily súlyos tehertől, vagy leszállítsuk addig a mértékig, a mely mértékben többé államadósságainkkal arányban áll ? Többi államadóságaink egyúttal törleszthetők is, egy részük legalább. Ez állandó és változatlan. Azzal a magas típussal, a melylyel fel van véve, csak vegyünk 5°/o-ot, mert a mikor kimutattam, hogy Magyarország államháztartásában 586millió államadósságot jelent tőkében, akkor én a hozzájárulást 5°/o-kal tőkésítettem. Nos, hátha csak 5°/o-ról 4°/o-ra, a magyar államadósság többi típusára szállítottuk volna le ezt a tételt, nem veszi azt észre minden legkisebb jártassággal bíró mathematikus, hogy ezen összegnél magában véve legalább is akkora megtakarítás van elmulasztva, a mely megtakarítás tökéletesen elegendő volna a tisztviselők fizetésének megfelelő kiegészítésére? Hát mivel indokolják ezt, t. képviselőház ? Mi akadályozza ezt? A dualisztikus kapcsolat? Nem, hanem az osztrák érdekeknek az a favorizálása, a mely nem engedi, hogy oly művelet létesítessék, a mely nekik hasznot nem hoz, de a mi erőnket fokozza és velük sllemben elentállásra képesebbé tesz. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Biztatásunk van sok oldalról: kormánytól, bizottságtól, előadótól, hogy rendezett ügyeink vannak. Ügyeink rendezve vannak, még pedig oly módon, a mint ez a rend eddig soha költségvetésünkben nem jelentkezett. A valutaakczió befejezéséhez közeledik, fogyasztási adóink terén végre megszűnt az ingadozás, és önállóságunk megvan. Bankügyünk szabályozva van, és, t. képviselőház, — ezt nem én mondom, hanem az