Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-523

200 523. országos Ülés 1900. február 7-én, szerdán. attól a vágyától, hogy hazájának teljes szuverenitását követelje; hogyha feledni tudnók mindanynyian azt a rettenetes sok arczúlcsapást, a melyet ez a nemzet egyesektől, kormányoktól folytonosan szenvedni kénytelen; hogyha beleringatnók magunkat abba a hitbe, hogy az uralkodóház, és annak minden egyes tagja, a mi vágyainkat osztja, és azokat gyámolítja; és mindezt elhinnők pusztán és kizárólag csak azért, hogy ezt az országot nemzetiségileg egy gye forrottá és gazdaságilag erőssé tegyük: ne méltóztassék hinni, hogy bekövetkezhetnék akkor is ez az állapot; nem következnék be. mert a magyar nemzet kormánya nem elsősorban és szükségszerűig ennek az országnak a kormánya, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) hanem egyúttal egy monarchia kormánya is, a kinek szemében a monarchia érdeke mindig sokkal lényegesebb, mint ennek az államnak jól felfogott érdeke. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. képviselőház! Ez a történelemnek a tanúsága. Méltóztassék megnézni, hogy minő politikát követett a felettünk uralkodó ház ennek az államnak a kormányzatában. Az egyik nyiltan, a másik titkon, de valósággal ellenségnek tekintett, büszke, daczos fajnak, a melyet meg kell törni, mert csak a szolgaságban és a koldusságban kormányozható jól, a másik ezzel ellentétben le akarti rakni egy hatalmas gazdasági és ipari életnek az alapjait, és nem is kért érte sokat cserébe, csak annyit, hogy a magyar állam adja fel államiságát és nemzetiségét. Aztán fordult megint a koczka. Mikor mindenki elNagyta, akkor felénk fordult és az ősi magyar nemzet hűségében találta és kereste a menekülést. Voltunk »szivemnek legkedvesebb magyarjai,« fejedelmi szó ígérte, hogy a magyar alkotmányt az utolsó csepp vérig megvédelmezni elengedhetetlen kötelességének ismeri, és mikor ez az alkotmány támadásban részestilt, és mikor ez a magyar nemzet alkotmányát öntestével akarta fedezni, akkor a »szivem legkedvesebb magyarjaU-ból bitóra kergetett és halálra üldözött rebellis lett. Ilyen változatos az a politika, a mely a magyar nemzetet ma boldogította, holnap a végmegsemmisíílés örvényébe akarta kergetni. Ne méltóztassék gondolni, hogy ebben a politikában nem volt rendszer. Volt benne rendszer évszázadokon át, más eszközökkel, más formában, de mind egy czéira törekedtek és meg is mondták nyiltan, hogy mi az a czél. I. Ferencz császár minisztere, Kaunitz nyiltan bevallotta, — és ez igazán érdekes, — (Halljuk! Halljuk!) hogy a Habsburg-háznak csak egy uralkodó törvénye legyen, minden a mi ezzel összefügg, fentartandó, minden a mi ellenére van, feltétlenül elvetendő, és ez az egy törvény a Salus universae monarchiáé. Ennek az államnak a kormányzatában nem a salus reipublicae dönt, a mely törvény csak addig törvény, a míg a salus universae monarchiáé czirkulusait nem érinti, de abban a pillanatban közönséges papirosrongy, mihelyt azzal csak a legkevésbbé is ellenkezik. Kötött kézzel, kötött marsrutával egy bizonyos pontig haladhatunk, de azontúl sohasem előre, csak mindig visszafelé. Ezt a politikát kell szükségszertíleg képviselniök kormányférfiainknak alkotmányos mezbe burkoltan, vagy a lárvát ledobva, kérlelhetle uűl. (Úgy van! Úgy van!a szélső baloldalon.) Hogy ez így áll, méltóztassék csak megkérdezni bármilyen magyar kormányférfiút; hogy ne menjünk messzebbre, csak az utolsó 4—5 év rettenetes politikai küzdelmei között elmondhatja-e egyetlenegy magyar államférfiú is magáról, hogy azon harczok között tisztán és kizárólag olyan politikát képviselt, a mely a magyar nemzetnek érdekeit tartotta szem előtt? Nem mondhatja el. (Úgy van! Ügy van! a szélső baloldalon.) mert szükségszerűleg meg kellett hajolniok egy felsőbb nyomás súlya alatt, a mely semmi másban, mint az összmonarchia gondolatának évszázados alapeszméjében rejlik. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) De tovább megyek, elmondhatja-e ez a parlament, a melynek pedig minden akaratában szükségszerüieg önállónak és szabadnak kell lennie, mert ha nem az, akkor nem parlament, hanem a népképviselet alapgondolatának meghamisítása, és egyszerűen az egyeduralmi törekvéseknek czifra takarója, — hát elmondhatja e ez a parlament, hogy az utolsó évek küzdelme alatt mindig és minden körülmények közt csak arra irányította akaratát, a mi ennek az országnak javára szól és ennek a nemzetnek érdekeinek megfelel? Nem mondhatja. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Nem mondhatja sem a kormány, sem a parlament, mert a magyar nemzet érdeke mindig sutbadobott hamupipőke, mely csak akkor kaphat egy-egy száraz falatot, ha a salus universae monarchiáé már teljesen jóllakott. (Igaz! Úgy van! a szélső báloldalon.) E miatt nem fejezhető be ezen az alapon a magyar nemzetnek konszolidácziója, nem fejezhető be, (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) mert mindenegyes erőforrást, melyet a magyar nemzet konszolidációjának teljesítése érdekében igénybe akarnánk venni, szükségszerűen el apaszt] a, vagy a legvékonyabb vízsugárrá olvasztja az a moloch, a melynek neve: a monarchia nagyhatalmi állása. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Nézzük csak a közelmúltban történt quótafelemelés kérdését. Hát volt-e egyetlen szónoka is a túloldalnak, a ki nyiltan, Őszintén bevallotta volna, hogy a quótafelemelés tisztán és kizárólag gazdasági okokból történt? Senki sem ismerte be. Hanem indokolták politikai okokkal.