Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-522

522. országos ülég 1900. február 6-én, kedden. 189 az ő* egyéniségével, van a törvényhozásban: ezen egyenjogú állapot a közéletben teljesen megsemmisül, a nemzeti akarat nem érvényesülhet, a nemzeti szervezet az alkotmányosságban és a parlamentben teljes mértékben összetörött. És nem is hisszük, bármennyire meg vagyunk is győződve, hogy tisztúltabb felfogás következett be, hogy ebben az irányban gyökeres változások lehetségesek mindaddig, míg nagyobb intézkedéseket nem tesznek ezen alkotmányos szervezetnek visszaállítására, a mely ma már elromlott. A népnek nagyobb rétegeit kell belevonni az alkotmány keretébe, közelebb kell vinni a néphez a választás formájár, hogy minden költség és minden nehézség nélkül történhessék jogainak gyakorlása. (Helyeslés a szélsőbalon.) Míg minden irányban a közszellemet meg nem változtatjuk, addig nem lehetséges, hogy parlamentünknek ereje és a ^választások tisztasága meg legyen óva úgy, a mint azt a nemzet érdeke megkívánja. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Midőn egész tárgyilagosan nézzük a dolgokat, feltámad a kétség, hogy vájjon a jobb elemek ezekre a gondolatokra nem jönnek-e, hogy ezeket a gondolatokat magukévá nem teszik? És a választ abban halljuk, hogy igenis, ezek a bajok fennálíanak, de túrni kell a békesség kedvéért, az összeütközések elkerülése kedvéért, tűrni kell azért a belső fejlődésért, a melyet anyagi életünk, a melyet nemzeti belső megszilárdulásunk terén elérhetünk ezen rendszernek oltalma és békessége alatt. T. ház! Az alkotmányért, a nép erkölcseinek tervszerű rongálásáért szintén nagy ár volna, ha ezeket adnánk; de az a kérdés, vájjon még ebbeu az irányban is valóban megkapja-e a nemzet az ellenértéket, vájjon az anyagi boldogulást, konszolidálást a békesség ideje alatt elérheti-e? Hiszen van nekünk autonóm jogkörükben szabad mozgásunk és szabad tevékenységünk, de ezt olyan nagy, olyan súlyos teherrel vettük át, a melylyel szabad mozgásunk, belső viszonyainkban való erőkifejtésünk csaknem teljes mértékben illuzóriussá van téve. Hiszen midőn az alkotmányos élet elején megnyertük autonómiánkat, mindjárt azzal kellett kezdenünk, hogy közvagyonunkból és közjövédelmünkből Ausztria részére minden ellenérték nélkül nagyobb részt kellett lekötni; azzal nyertük ezt meg, hogy az osztrák viszonyokban való tartósság megszilárdítására olyan haderő költségeit kellett magunkra vállalnunk, a mely ezen nemzetnek anyagi erejével arányban nem áll. Azt mondják, hogy hiszen a katonai teher mindenütt elvonja az erőket a népek belső fejlődésétől! Nézzék azonban meg aztj hogy míg a külföldön ez az erő visszatér ül a nemzetnek az ipari erő azon fokozásával és fejlettségével, a melyet ez teremt, és visszatérni a nemzet érzelmeinek megerősítésében, addig minálunk az, a mit áldozunk, egyszerűen el van vonva, az a kiadás idegen népek, idegen államok iparának fokozására szolgál, és az az erő, a melynek fenntartására ezt fordítjuk, idegen hatalomnak áll szolgálatában. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) De ez a teherviselési arány teljesen problematikus is. Mi kizárólag agrikultur állam vagyunk, a melynél mindent a földnek kell kiadnia, annak kell nyújtania a megélhetést a bennlakó millióknak, annak kell viselnie közigazgatásunknak, kultúránknak nagy terheit. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ennek következtében ezt olyan megterheltetésben részesíteni, a mely elvonja az erőt, a mely megtámadja magát a tőkét is, csak a legnagyobb könnyelműséggel lehetséges. (Igaz! Úgy van! a siäső baloldalon.) A földnek értékét, a földnek termelését maga a kormány hivatalos becslése alig teszi egy évben 4—500 milliónál nagyobb összegre. 1897-ben az összes magtermelésnek eredménye 427 millió volt, 1898-ban — a magasabb gabonaárak figyelembevételével — összesen 520 millió. Mi az már most, a mi a termelési és üzemköltségek levonásával a nemzetnek rendelkezésére áll? Alig 3—400 millió termésfölösleg az, a miből ezen kiadásokat fedezni kell, és ezen terményfeleslegből midjárt igénybe vesszük és lekötjük improduktív czélokra ennek csaknem egy harmadát, mert Í05 millió forint az, a mit Ausztriának, az osztrák hadseregnek és saját haderőnknek fentartására kell fordítanunk. De ha még tovább megyünk, ha azokat a kamatterheket is vesszük, a melyeket az országnak viselnie kell olyan beruházásokért, a melyek direkt hasznot nem adnak, a melyek szintén csak a föld termésében adják meg a hasznot, akkor ismét 150 milliónyi teher az, a melylyel évenként a földnek termését sújtjuk, ágy, hogy óriási összeggel van megterhelve a föld, a nélkül, hogy akkor még hozzá láttunk volna belső kulturális fejlődésünk előmozdításához. Hiszen még nem tönkremenés az, a miben az ország ma van; hanem veszendőbe ment az a nemzeti erő, a mely földünk terményeiben idegen népek keresetforrásává lett, a mikor a nép kénytelen volt hitellel pótolni azt, a mit a fold nem nyújtott, hogy annak megterhelésével és esetleg elidegenítésével szolgálja azon czélokat, a melyeket idegenek tűztek ki a nemzetnek, melyen nem saját belső fejlesztését, hanem idegen államok törekvéseit és irányait szolgálják. És itt lehet rátérni, t. ház, arra, a mit Hegedüs Lóránt t. képviselő úr az imént felemlített: a tisztviselők nyomorára. Ki lehet ezt színezni a legrokonszenvesebben, elénk lehet