Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-519

j |4 519, országos ülés 19:0. február 1-én, csütörtökön. iskolák szubvencziója tárgyában a közös külügyminiszter közbejöttével a román kormány és a magyar kormány közt egyezség jött létre, a mely egyezség szerint azon szubvencziónak tőkeértéke a magyar kormány kezébe lefizettetik, és a magyar kormány útján az illető egyházi hatóság közbejöttével fog ezen szubvenczió az iskoláknak kiadatni. Mikor azon közlemény megjelent, közvetlenül utána a félhivatalos sajtó sietett kijelenteni, hogy a tárgyalások még befejezve nincsenek, és az a hír, hogy az egyezség létrejött, nem való; de már akkor szüksé gesnek látta a félhivatalos sajtó annak kijelentését, hogy a megoldás a magyar állam érdekét minden irányban meg fogja óvni. Egyik napilapunk, az Egyetértés ezzel szemben nagyon szépen megirt czikkeiben ellenkező állást foglalt el és rámutatott arra, hogy ha igaz az, a mit a hír hord a szárnyán, akkor az a megoldás nemhogy a magyar érdekeket megóvná, sőt ellenkezőleg a magyar érdekeket sérteni fogja. A félhivatalos sajtó ismét a czáfolat terére ment; tíjból hangsúlyozta, hogy a magyar állam érdeke meg lesz óva, de a dodonai jóslatok homályosságával láthatatlanná tette azokat a módozatokat, a melyekkel ezen nagy kérdésnek az ország érdekében való megoldását a kormány előkészíti. T. képviselőház! Megvallom egész őszinteséggel, hogy magam nem valami nagy reményt kötöttem ahhoz, hogy ez a kérdés helyesen oldassék meg, és ennek egyik oka abban rejlett, mert ezeket a tárgyalásokat a külügyminiszter vezette, már pedig hosszú éveknek szomorú tapasztalata bebizonyította azt, hogy azon a helyen, bárki legyen ott, a magyar nemzeti érdekek iránt érdeklődést, szeretetet és odaadást nem tapasztalunk. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezen hírekkel szemben én, t. képviselőház, kötelességemnek tartottam a pénzügyi bizottságban a kultusztárcza költségvetésénél ezt a kérdést felvetni. A kérdésre sajátságos feleletet kaptam: hogy a tárgyalás folyik; az állam érdeke maglett óva, és a kultuszminiszter úr sietett kijelenteni, — ma sem tudom felfogni, mi volt ennek oka és czélzata, — hogy jegyezzem meg azonban, hogy ezen kérdés megoldásában közte és a kormányelnök között teljes szolidaritás van. Azért nem tudtam felfogni akkor ezt a kijelentést, mert hiszen ugyanazon kabinetnek tagjai kell, hogy szolidaritásban legyenek, és mindenesetre feleslegesnek tartottam ennek külön való hangoztatását. A legutóbbi lapok ismét szellőztetik ezt a kérdést, sőt már hírlik, hogy ez a kérdés meg is oldatott. Ugy látom, hogy a régi közlemények és a mostani közlemény is mintegy előkészítője annak, hogy a kétkedőket meguyerjék és a közvéleményt — mert úgy látszik, szükség van reá — már előre preparálják arra, hogy a megoldásban megnyugodni képes legyen. Én már a pénzügyi bizottságban fentartottam magamnak a jogot arra, hogy ezt a kérdést a maga egészében itt a plénum előtt felhozzam, (Halljuk! Sálijuk!) Mondhatom, hosszas utánjárás és tanulmányozás után, sok idő elteltével tudtam eljutni oda, hogy azt mondhassam, hogy ebben a kérdésben, legalább az én szerény véleményem szerint, tisztán látok. Mert azt hiszem, hogy önök között a túloldalon sincs senki, a ki velem egyet nem értene abban, hogy ez a kérdés keletkezésétől egész mostanáig bizonyos homályba volt burkolva, és a kormány sohasem igyekezett a tényeket felderíteni; sohasem igyekezett oda hatni, hogy ez a nemzet, a melynek érdekéről, és hogy kimondjam a nagy szót: becsületéről van szó, ezt a kérdést alapjában megismerje. (Ügy van! a szélső baloldalon!) Én, a ki sohasem csináltam belőle titkot, sőt egész büszkeséggel minden alkalommal kijelentettem és ki fogom jelenteni, hogy a világ miuden kincse, hatalma és jóléte értéktelen előttem, ha azt nem mint édes magyar fajunk tagja vehetem igénybe, (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) természetes, hogy igyekeztem a dologba mélyen behatni. Nem kiméltem időt és fáradságot, —• lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy ismereteim talán hézagosak, — de a nemzetiségi politika terén tett tanulmányaimat most a költségvetés során kötelességemnek látom itt majd előhozni. Ezúttal interpelláczióm keretében, nagy szabásában eltérek a nemzetiségi politika egészétől, csak tisztán és kizárólag ezzel a kérdéssel óhajtok foglalkozni. (Halljuk!) T. ház! A brassói úgynevezett román iskolák története a következő: 1850-ben kérvényt nyújtottak be az akkori császári hatósághoz ezen iskolának engedélyezése iránt. Nagyon sokan emlékezhetnek rá a képviselőház tagjai köztíl, hogy akkor mily erős akadályokba ütközött az, ha magyar iskolát akartak felállítani, és az engedélyezés mindaddig késett, míg az iskola fentartására vállalkozók anyagi garancziát nem nyújtottak arra nézve, hogy az iskolát feutartani és a tanárokat a kellő fizetéssel ellátni képesek. De az oláhoknak 1848- és 1849-iki viselkedése .. . (Mozgás és zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek l Komjáthy Béla: ... ezt a rígorozitást nagyon devalválta és a nélkül, hogy valami látszólagos alapot ki tudtak volna mutatni, az engedélyezsés megtörtént Hogy volt-e pénzük, vagy nem volt? nyilvánosan nem lehet tudni, de hogy azok az emberek, a kik akkor azon nagy eszme által vezéreltettek, hogy »nekünk iskolát kell alkotni, hogy fajunkat megerősítsük,« úgy látszik áldozatkészségükkel is arra a térre