Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-519

102 619. országoe ölé* 1900. I esztendőt felölel. Véleményem szerint az az összehasonlítás, a mely ily nagy időre kiterjed, kevés bizonyító erejű eredményre vezet. Mert szánalomra méltó volna az olyan ország, a mely három évtized alatt egynémely tekintetben előre nem haladna; viszont bámúlatot érdemelne az olyan ország, a mely ennyi idő alatt Libákat el nem követne és hibáinak árát meg nem adná. A mai világban mondhatni, hogy az egyén, a társadalom és az állam is tizévről-tizévre egy-egy átalakuláson mennek keresztül; egy évtized alatt befutunk bizonyos kört, és ennek az időnek letelte után fejlődésünknek egy befejezett szakaszáról adhatunk számot. Én tehát a zárszámadásilag igazolt utolsó, 1889 tői 1898 végéig terjedő évtizedet veszem az összehasonlítás alapjául. Már most, t. ház, ezt az évtizedet tekintve, és mindig a zárószámadások biztos fonalán haladva előre, veszem nemcsak a rövidség, hanem az áttekinthetőség kedvéért is csakis azokat az összegeket, a melyeket négy minisztérium, tudniillik a belügyi-, a kultusz-, az igazságügyi- és a földművelésügyi minisztérium czéljaira fordítottunk, mivel ez a négy tárcza közfelfogás szerint népjóléti intézményeknek szolgál. Ebből a számításból pedig kiderül, hogy a belügyminisztérium tényleges kiadásai emelkedtek körülbelül 58 százalékkal, a földmívelésiigyi minisztérium kiadásai 83 százalékkal, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kiadásai 139 százalékkal, nz igazságügyminiszterium kiadásai 48*6 százalékkal és mind a négy minisztériumnak kiadásai együttvéve átlagban 75*8 százalékkal. Ezzel szemben, igaz, t. ház, hogy a közös kiadásoknak reánk eső teljes összegét pontosan meghatározni nem tudjuk, annál az oknál fogva, mert tudvalevően a vámjövedelmet etőzetesen lefogják a közös ügyek czéljaira. Már pedig, hogy a vámjövedelmekből jog szerint mennyi illetné meg Magyarországot, mennji Ausztriát, arról csak hozzávetőleg lehet véleményt mondani. De ha úgy okoskodunk, hogy a vámjövedelmek szintén a qnóta aránya szerint illetnek meg bennünket, akkor is mondhatni, hogy az általam megjelölt belső szükségletekre fordított összegek nagyobb arányokban növekedtek, mint közöstígyi kiadásaink. És mégis, t. ház, honnan vau az, hogy ennek daczára oly sűrűn halljuk a panaszt, hogy legégetőbb szükségleteink nincsenek kielégítve? És honnan van az, hogy bárhova tekintünk, mindenütt tapasztaljuk, hogy ez a panasz nagy részt alapos, hogy államunknak, társadalmunknak és közgazdaságunknak szervezetében, sajnos, hézagok vannak, és hogy minden oldalról az álammal Bzemben oly követelések támasztatnak, a melyeknek tárgyi jogosultságát az adott viszonyok bru&r 1-éii, esttÖrHfk5n. között kétségbe vonni alig lehetséges? Ennek magyarázata, t. ház, abban van, hogy szabad rendelkezésünkre levő állami bevételeink távolról sem oly tetemesek, mint a milyeneknek a milliárdos költségvetés elnevezése azokat feltüntetni alkalmas. Bátor voltam már említeni, hogy bevételeink közül mondhatni 450 millió korona nem adózásnak eredménye, hanem üzemi természetű lévén, a bevételnek összege voltaképen nem a parlamentnek megszavazásától, hanem üzleti konjukturáktól és egyéb okoktól függ. Ez áll a bevételekről, de a kiadásokat illetőleg szintén hozzá kell tennem, hogy legalább is 400 millió korona kiadásaink vannak olyanok, a melyek csaknem fix kiadásoknak mondhatók, és a melyeknek leszállítására a parlament szmtén csak keveset tehet. Előáll pedig ez a 400 milliónyi összeg a költségvetésnek összesen 11 tételéből, melyek közül az állami adósságok és a kamaibiztosítást élvezett és egyéb vasutak átvétele folytán elvállalt adósságok magukban 285'4 millió koronát igényelnek. De ennek az évi kamattehernek nagy részét az államvasutak megszerzése czéljából felvett kölcsönöknek kamatoztatására, vagy vasúti annuitásokra adjuk ki. Ezt azért sorolom fel, t. ház, ily részletesen, mert némelykor úgy említik államadósságainknak összegét, mintha ez az összeg egészen a könnyelmű, vagy legalább az improduktív adó^ságesinálásuak jellegét viselné. Ámde, t. ház, érdekünkben van, In gy sem a hazai közönségben, sem a külföldön ilyen téves nézetek el ne terjedjenek. A valóság az, hogy állami adósságaink útján teremtettünk a régi helyett egy új állami vagyont, melyet az állami számvevőszék — pedig ennek az ellenőrző intézménynek feltétlen megbízhatósága a magyar közszolgálatnak egyik méltó büszkesége, '— mondom, oly állami vagyont teremtettünk, melyet az állami számvevőszék az 1898-iki év végével — az ossz -s aktívákat és a vasutakat beleértve, — hatmilliárd koronára értékelt; ezzel szemben pedig nem egészen ötmilliárd korona állott fenn, mint teher, az összes bármi czímen elvállalt államadósságokat beleértve. Természetes, hogy enuek az aktív vagyonnak nagy részét az államvasutak teszik. Ez a nagy intézményünk pedig — minden egyebektől eltekintve, — társadalmi szempontból is azzal a megbecsülhetetlen haszonnal járt, hogy a magyar intelligencziához tartozó sok ezer meg ezer férfit elvont a régi patriarchális pályáktól, új, gyakorlati pályát nyitván meg előttük a keresetre és a személyes érvényesülésre. (Űgy van! Úgy van! jobbfeUl.) De tovább megyek, t. ház, és hozzáteszem, hogy az ezután még fenmaradó bevételi összeg, a mely 600—610 millióra becsülhető, az sem olyan, mely a kormánynak és a törvényhozásnak