Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-500

500. országos ülés 1899. deczeniber 6-án, szerdáik. 51 bővebben beszélni. Az 1866—1867-iki időkben uralkodott állapotainkat [akarom itt egész hűen tárgyalni. Méltóztatnak emlékezni reá, milyen függő helyzetben voltunk ; hogy állott hitel-ügyünk. Az osztrák nemzeti bank akkor kölcsönöket csakis az osztrák bankoknak adott, és mire Magyarországba befolyt a pénz, oly óriásilag megdrágult, hogy a helyett, hogy az intenzív gazdálkodásnak lett volna alapjává, a romlásnak lett kútfejévé. Hiszen, hogy egyebet ne mondjak, abban az időben, a midőn az egyezséget megkötöttük, Magyarországnak az osztrák bank által nyitott összes hitele 5*7 millió volt, míg Ausztriáé ugyanakkor 101 millióra rúgott. Természetes dolog, hogy akkor, amidőn összes pénzintézeteinknek pénzalapjai még alig haladták meg a 3 millió forintot, mi ily körülmények között teljesen ki voltunk szolgáltatva az osztrák önkénynek, (Úgy van! Úgy van! széltó baloldalon.) T. ház! Nem akarok bővebben belemenni (Halljuk ! Halljuk') e helyzet taglalásába, csak rámutatok arra, hogy mennyire függtünk az osztrákoktól, és mennyire kezében tartotta Ausztria Magyarország életét a kiegyezés után is; ezt mutatja az is, hogy akkor, midőn 1867-ben az alkotmány visszaállítása folytán sok emberben az a jogosult remény ébredt fel, hogy az iparvállalatok terén Magyarországon nagy lendület fog mutatkozni, rövid két esztendővel ezután, a hitel megvonásával képesek voltak Magyarországnak millióit és millióit megsemmisíteni. (Ügy van! Úgy van! szélső baloldalon.) De hát miért hoztam én fel mindezeket, t, ház? (Halljuk! Halljuk!) Felhoztam azért, mert a mikor az 1867-iki arányt megállapítottuk, akkor még csak a nyílt terheket ismertük, ellenben a rejtett terheket, a melyeknek ismeretét a közönség tőlünk megköveteli, még nem ismertük, és mert akkor, a midőn az 1867 es quótabizottság a 30°/o-os hozzájárulást elfogadta, — méltóztassanak visszaemlékezni — világosan kijelentette, hogy ezt azon reményben teszi, hogy a jövő fejlődés hiányzó erőinket majd pótolni fogja. T. ház! Konkluzióképen állítsuk össze a tételt: 1867-ben két állam szerződött egymással, az egyik birt a fejlődés minden feltételével, a másikat a modern állami életre való áttérésnek minden feladata terhelte és Ausztria fejlődése nyugodott azon kizsákmányoláson, a melynek részéről Magyarország ki volt téve, Magyarország elmaradottsága pedig Ausztriának százados kizsákmányolási politikáján nyugodott. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy mily óriási terhet vállalt 1867-ben Magyarország a közösséggel, arra nézve eltekintve a rejtett kiadásoktól, csak egy tényre hivom fel a t. képviselőház figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Össaes bevételeinknek 48°/osát emésztette fel a közösitgyi kiadás akkor, mikor összes igazságügyünkre bevételeinknek csak l*59°/o-át tudtuk kiadni összes közoktatásügyünkre pedig 0'58°/o-a volt kiadásainknak fordítható. Ily körülmények között senkisem gondolhatott arra — legalább gondolnia nem lehetett, — hogy Magyarország ha megerőlteti magát, ha népeit nagyobb adóval fogja megróni, ez a megerőltetés alapja legyen annak, hogy még erősebb tributumot fizessen a másiknak. Pedig ez a magyar nép megerőltette magát. Nézzük csak mily óriási, mily horribilis emelkedést mutat a kizsákmányolt ország terheinek emelkedése, mert már ma-holnap zsarolás az, a mit ez a magyar állam tesz polgárain. (Úgy van! Úgy van! a ssélső baloldalon.) Hisz maga a quótabizottság munkálata szerint 265°/o-kal emelkedtek az állam bevételei, holott ezalatt az osxtrák bevételek csak 66°/o-kal emelkedtek. (Úgy van! Úgy van! a ssélső baloldalon.) Mikor a tények így állanak, — mert hiszen a 67-iki helyzetet akartam ecsetelni, — fel lehet-e tenni arról a Deák Ferenezről, a kire önök esküsznek, hogy olyan egyezséget akart kötni, a mely jövőben alapja legyen Magyarország megsemmisítésének, Magyarország előhaladása meggátlásának ? Hogy hogyan gondolkozott eme nagy politikus e tekintetben, hivatkozom egy levelének egy passzusára, a mely így hangzik (olvassa): »Az abszolutizmus megrontotta az állami organizmus életének minden működését, elköltötte három vagy több nemzedék minden jövedelmét, kizsarolta az életerőt, földhöz verte az ipart és kereskedelmet.« Az a magyar ember, a ki így beszélt, a ki becsületes ember volt, teljes lehetetlen, hogy öntudatosan olyan alkut kössön, a mely nem a tényleges alapokon álljon, hanem olyan legyen, a mely képes, alkalmas Magyarországon megállítani a haladást. T. képviselőház! Ma már természetesen ósdi embernek tartják, ha valaki azt az álláspontot foglalja el, a melyet én, ha azt a tételt meri felállítani, hogy a 67-iki quótaarány a nemzet erejéhez képest a végső határt elérte. Mert ha ezt a tételt elfogadjuk, a melyet én állítok, és el kell ezt fogadni, akkor nem hogy köteles volna Magyarország ezen arányt felemelni, hanem csak egy minimálissal adózhatnék a közösség érdekében. Fájdalom, mint mindig, akkor is nyitva tartottak államférfiaink egy ajtót, mert mindig számítottak arra a »jöindulatú szándék«-ra, a melylyel Magyarországon államférfiú ellentétbe nem jöhet, és így történt, hogy a határőrvidék ügye akkor nem rendezgetvén, 1872-ben már nem voltunk képesek ki7 -•-