Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-507

507. országos ölés 1899. deczember 15-én, pénteken. 223 ár egész kereskedelmi politikát, gyarmati iparpolitikát űz és erre vonatkozó terveket sző. Mi köze van a külügyminiszternek a mi kereskedelmi politikánkhoz? A kereskedelem csak nem közösügy! Magyarországnak kormánya és törvényhozása maga van csak jogosítva arra, hogy kereskedelmének irányát és exigencziáit meghatározza. Annál megdöbbentőbb, igen tisztelt képviselőház az, hogy a közös külügyminiszternek ezt az illetéktelen politikai irányát, a mely az országra nézve óriási károkkal is jár, magyar részről vissza nem utasították a saját illetékes terrénumába, mert hisz Magyarországnak nemcsak joga, hogy maga irányítsa a saját kereskedelmi politikáját, hanem érdekeinek egyenesen ellene van, pénzügyeinek megromlását intézhetné elő, ha abba a könnyelmű gyarmatosító politikába a közös kormány tényleg bele is menne. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Sokat felhangzott a quótaügynek tárgyalásánál — az előadó úr is, a t. miniszterelnök úr is hivatkozott rá, — hogy

r;

az átutalás miféle kapcsolatban van a quótával. Ok ugyan el akarták utasítani magáktól annak a feltevését, mintha itt valami jogi kapcsolat lenne, mert a miniszterelnök úr csak bizonyos pszichológiai junktimot engedett meg az átulalás és a quóta közt, de a végeredmény mégis az, hogy ez a junktim megvan. Hiszen láttuk a helyzetet miként alakúit, hogy itt a kiegyezés barátai azzal akarják a nemzetet vigasztalni a súlyos és terhes quótaemelésért, hogy ne búsuljatok, a mit vesztünk a réven quóta alakjában, megnyerjük a vámon az átutalásnál; (Ügy van! a szélső baloldalon.) viszont Ausztriában a kiegyezésnek lelkes barátai, a kiknek száma — hála Istennek — napról-napra fogy, azt mondják, igaz, hogy ezzel az átutalással a magyarok kicsikartak tőlünk valamit, no de hát ne búsuljatok, megkapjuk azt quóta alakjában. Meg bizony — nekem is az a véleményem 1

— még pedig busásan, duplán. De vegyük magának a dolognak lényegét. (Zaj a jobboldalon.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Endrey Gyula: Hát párhuzamba hozható itt egymással a quóta és az átutalás? Hiszen mi arra az átutalásra régen rászolgáltunk; nem a t. Széli-kormány, nem is a Bánffy-kormány, hanem még a Wekerle-kormány alatt vetették meg az átutalás alapját. Akkor hozatott az 1894 : XV. törvényczikk, a mely a szeszre nézve biztosította mindegyik állam külön területének a szeszfogyasztási adót és, nagyon természetes, hogy mikor ez az elv a szeszre nézve felállíttatott, akkor olyan jogi alap jött előtérbe, a melyről sem az osztrák kormánynak, sem a magyar kormánynak nem lehetett letérnie a mostani áttalános kiegyezési tárgyalások alkalmával sem. Az átutalást mi követelhettük; törvényes és természetes jogunk volt hozzá, mert az valóságos égbekiáltó igazságtalanság volt. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) az osztrákok részéről, hogy a a fogyasztási adók révén 32 évig nyúztak bennünket (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) és valóságos butaság és bazafiatlanság volt a mi nemzetünk sorsát intéző férfiaktól, (Igaz / Úgy van! a szélső haloldalon.), hogy ezt a gazsá<rot 32 esztendőn keresztül tűrték. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha már most, t. ház, igazság szerint az átutalásokat úgy oldjuk meg, a mint nemes k Magyarország jogos érdekeinek, de Ausztria jogos érdekeinek is megfelel, hát lehet abból Magyarországra nézve olyan káros következtetéseket levonni, hogy a quótát, a mi közösügyi terheinket súlyosítsák és felemeljék akkor, a mikor ez egyenesen törvénytelen, jogtalan és igazságtalan? (Igaz! Úgy van!a szélső baloldalon.) Én, igen t. ház, nagyon értem az okát, hogy a quótabizottságnak egykori, nem is oly régi előadója: Falk Miksa úr, a ki aratta a babért, és térdig járt a rózsában 1896-ban, most a rózsának töviseit jónak látta Neményi Ambrus t. barátomnak örökségül Nagyni (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Pichler GyŐZŐ: Falk most kipréseli a rózsaolajat az országtól! Endrey Gyula: Mert csakugyan, gondoljunk-csak vissza arra, hogy Falk Miksa 1896. október 4-én milyen szerény, de azért milyen önérzetes büszkeséggel nyilalkozott az ő választói előtt, a midőn így szólt (olvassa); »A ki nekem munkámnál a gondolatokat és érzelmeket adta, (Halljuk! Halljuk!) az az egész magyar nemzet volt, és az én szerény munkásságom sohasem érhetett volna el oly nagy hatást, ha a nemzet nem érezte volna, hogy én csakis saját gondolatait és érzelmeit akarom kifejezésre juttatni. A magyar nagyon is büszke, semhogy Ausztriától, vagy akárkitől alamizsnát kérjen, vagy ajándékot fogadjon el, de a lehető legerélyesebben védi jogait, függetlenségét és szabadságát.« Én megengedem, t. ház, hogy Falk Miksának 1896 október 4-én igaza volt, a midőn azt mondotta, hogy ő csakis a nemzet gondolatait és érzelmeit, akarta az 1896-iki quótajavasiatban kifejezni. De engedelmet kérek, konstatálni akarom, hogy ezt a Falk Miksát már nem találom ott az 1899-ik évi quótajavaslatnál és ezzel maga szolgáltatott dokumentumot arra, hogy abban nem a nemzet gondolatai és érzelmei, nem a nemzet törekvései vannak kifejezve, hanem igenis azé az idegen hatalomé, a mely Magyarországnak anyagi és erkölcsi megrontására tört a múltban és fog törni a jövő-