Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-498

10 498. országos fllés 1899. deczember 4-én, hétfőn* mészetes, liogy minden alkudozás valóságos huzavonássá válik, melyben az egyik fél mindig követel, a másik félnek pedig mindig védekeznie kell. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Azt még sohasem hallottuk, hogy az osztrákok úgy jöttek volna a qnótabizottságba, hogy felajánlották volna a magyar quóta redukczióját, de azt hallottuk folyvást, hogy az osztrákok a legképtelenebb követelésekkel állanak elő. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ily szellemtől áthatott alkudozókkal szemben, ha az ő követeléseit és kifogásait előre is méltányolják, úgy, hogy a számítások ellen semmi, még az alaposság árnyékával sem bíró ellenvetést ne lehessen nekik tenni, akkor természetes, hogy a quóta emelés következése a quótatárgyalásoknak. Hogyha magyar részről ilyen lovagiasan, bőkezűen, gavallérosan alkudoznak, az osztrákok pedig úgy alkudoznak, mint Shakespeare Shylokja, akkor természetes, hogy a végeredmény az, hogy a magyar quóta három százalékkal növekedik. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! A pénzügyi bizottságban csakis a t. miniszterelnök úr érvelt az ellenzékkel szemben. Abban a tényben, bogy az igen tisztelt miniszterelnök úr, — a kinek szít kértelmét és jártasságát ebben a kérdésben is elismerem, és a ki amúgy is elsőrangú debatter — mégis kénytelen volt erre az alkalomra az ő igen tisztelt szomszédjának, a pénzügyminiszter úrnak szabadalmát tulajdonítani el az érvelési modorban ; ebben a tényben, t. miniszterelnök úr, én egy áj bizonyítékát látom annak, hogy a mi egyszerűen előadott érveinkben nagy erő volt, mert a t. miniszterelnök úr indíttatva érezte magát a pénzügyminiszter úr szokása szerint csak olyan érvekre válaszolni, a melyeket tulajdonképen fel sem hozhatunk, hanem ő idomított át, ad usum delphini. A. t. miniszterelnök úr tagadólag integet; de én meg fogom kisérelni beszédem folyamán öt meggyőzni arról, hogy csakugyan így volt. Igyekezni fogok beszédem fohamán az igen tisztelt miniszterelnök úr érveléseit bemutatni az 8 maguk meztelenségében, ttüajdonképen úgy bármiéi velük, mint Hyperides elbánt Phrynéve], csakhogy az eredmény szerintem nem ugyanaz lesz, mert azt hiszem, hogy a t. ház nem fogja olyan bájosaknak találni a t. miniszterelnök meztelenné lett érveit, mint a milyen bájosaknak találták a görög bírák Phrynének alakját. Azt mondtam, t. ház, felszólalásomnak kezdetén, hogy a. függetlenségi párt elvi álláspontjáról tagad meg minden quótafizetést, legyen az kicsiny, vagy nagy. Erre a t. miniszterelnök úr a pénzügyi bizottságban volt szives azt a megjegyzést tenni, hogy mi saját elvi alapunkkal jövünk némi összeütközésbe, mert hisz az 1848-iki III. törvényczikk 13. §-a az 8 Felsége személye körüli miniszter hatáskörét körvonalozva elismeri, hogy vannak viszonyok, a melyek Magyarországot és az örökös tartományokat közösen érdeklik. íme, tehát a t. miniszterelnök úr szerint a függetlenségi és 48-as párt, mely közös ügyeket nem ismer, saját alapjának törvényeiben feltalálja a közösügyeknek csiráját. Ha jól értettem, ezt méltóztatott a t. miniszterelnök úrnak mondani. Széll Kálmán miniszterelnök : Nem azt mondtam ! • Kossuth Ferencz: Meglehet, de én így értettem. Erre nézve megjegyzem, hogy az 1848-iki törvények a pragmatika szankczió által teremtett közös viszonyokról szóltak csak, és hogy a pragmatika szankczió által teremtett közös viszonyokat miképen fogták fel, azt világosan mutatja az a tény, hogy a 48-iki törvények a hadügyet a magyar minisztérium hatáskörébe vonták bele, és hogy az egész végrehajtó hatalom gyakorlásának jogát a király távollétében a nádorra ruházták. Ebből világosan következik az, hogy miképen fogták fel 1848-ban a pragmatika szankczióból folyó kölcsönös védelmet és nem közös védelmet. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Felhasználom a jelen alkalmat annak kijelentésére, hogy az 1867-es törvények nem helyesen fordították le a pragmatika szankczió szövegének a kölcsönös védelemre vonatkozó részét, mert ama törvények közös védelemről beszélnek, holott a pragmatika szankczióban kölcsönös védelemről van szó. (Ügy van! a szélső baloldalon.) De lássuk most, vájjon igazságos volt-e az eddigi quóta? A tényállás az, hogy 1860-tól 65-ig bezárólag terjedő időről, arra az arányra nézve, a melyben a kényuralom Magyarország hozzájárulását a közös költségek fedezésére igénybe vette, abban az akkori állami számvevőség bizonyos adatokat bocsátott az akkori quótabizottság rendelkezésére. Azt hiszem, hogy ezen adatokat mérleg el ve, mindenki el fogja ismerni, hogy nem valószínű, hogy a kényuralom alatt Magyarországot kimérték, (Igaz Úgy van! a szélső baloldakn.) mindössze is csak az valószínű, hogy Magyarországot nem akarták mint adóanyagot tönkretenni, mert elég eszük volt az osztrákoknak arra, hogy ezt ne tegyék. Az állami számvevőség pedig a következő adatokat szolgáltatta ki az akkori quótabizottságnak. Az említett hat évben Magyarországból 317,407.452 forintot hajtott be a kényuralom, Ausztriából pedig 949,570.498 forintot. Az arany tehát 25.052: 74.948, vagyis kerek számban 25 és 75°/o. Igaz, erre felhozhatja valaki válaszúi, hogy ezt a számítást az osztrák quótabizottság akkor nem találta helyesnek, és hogy mindjárt