Képviselőházi napló, 1896. XXIII. kötet • 1899. május 17–julius 12.

Ülésnapok - 1896-465

465. országos ülés 1899. jiinius 21-én, szerdán. 49 nyiben ipari termékeinek piacza nem volna annyira biztosítva, akkor csak azért, hogy megmutassa, hogy ki a legény a csárdában, saját munkásainak az élelmét megdrágítaná? Ettől ne féljünk. És legyünk tisztában, hogyha majd az önálló vámterület lesz az adott helyzet, akkor az igen tisztelt előadó úr, bizonyára époly lelkesen, mint ma, majd azt fogja elismerni, hogy az ország érdekében más rendszert követni nem lehet, (Igaz! Ügy van ! a szélső baloldalon.) Mindezekre azt mondhatná valaki, hogy ezek csak szuppozieziók. Hát vegyük, Ausztria ellentáll annak, hogy piaczát igénybe vehessük. Mit csinálunk mi akkor? Mert hiszen evvel a helyzettel is számolni kell. Elsősorban a külföldre kell irányítanunk figyelmünket, különösen arra, a mely kivitelünk legnagyobb részét most is abszorbeálja Németországra. Mais 5í millió értéket viszünk oda ki, és volt idő, a mikor 70 milliót tett ki odairányuló kivitelünk. Ez a kereskedelmi szerződések hatása folytán csökkent. Nekem hitem és meggyőződésem, hogy azt a piaczot megszerezni képesek volnának, és pedig olyan mértékben, hogy felszívná összes feleslegünket. T. ház! Mi most is hozunk nagyon sok dolgot Németországból: behozunk 5 millió árú szenet, gépeket, géprészeket, műszereket mi szintén néhány millióra megyén, de összes szükségleteink legnagyobb részét mégis Ausztriában szerezzük be. Ha már most piaczszerzés szempontjából jogunk lehetne oda hatni, hogy mi a németországi terményeknek adjunk bizonyos elsőbbséget, akkor magunk számára igenis képesek volnánk piaczot teremteni. Igaz, erre azt mondják, — én is úgy teszek, mint az előadó; ez a legjobb, ha az ember maga-magát czáfolja, mert akkor mégis kiméletes maga irányában, — hogy akkor ugyanazon állapot állana elő, a mi most is megvan. Hát ez nagy tévedés, t. ház, mert nekünk nem kell, hogy Németország minden ipar terményének utat nyissunk. Elég volna azon iparezikkeket bebocsátani, melyekre szükségünk van, melyeket nem tudunk ellőállítani és melyeknek nincs még nállunk az elő feltétele. Ezzel szemben bizonnyára biztosíthatnák a német piaczot és bizonyos, hogy mi feles legünket legalább nagyrészben ott elhelyezhessük. E mellett iparfejlesztésünknek sem állnók útját. De menjünk át Franczia-, Olaszországra és Svájczra. Ugyanígy vagyunk ott is. Mert oda is évenként 25 millió értékű árút viszünk ki. Ha már most Francziaországnak, Olaszországnak selyemárúban, csipkékben és más apró dolgokban bizonyos kedvezményt adnánk, ha még azonkivííl Olaszországnak az égetett téglákban, műipari termékekben, és ha Svájcznak azon a termékekre, nézve, melyek kivitelre szorulnak, ugyan azon kedvezményt megadnánk, akkor mindazon orKÉPVH. NáPLő. 1896—1901. XXITT. KÖTET. szagokban mi is megfelelő piaczra találnának, és Magyarország ipari fejlődésének semmisem állana útját. (Úgy van! Úgy van.

1 Zajos helyeslés a baloldalon.) T. ház! Még mellesleg meg kell jegyeznem, hogy a mely perczben mi az önálló rendezkedés terére lépünk, termékeink nagyobb részét nem is kell kivinni. Összes kukoricza- és árpátéi'másunkét önmagunk dolgozhatnánk fel. Gyapjúkivitelünk is megszűnne, melyet ma eladunk 60 — 70 forintért, majd fonál alakjában 250—300 forintért veszszük vissza. Ha tekintetbe vesszük, hogy minden nagyobb berendezés nélkííJ képesek volnánk terményeink nagyobb részét feldolgozni, akkor méltóztassék elhinni, hogy az a félelem, hogy az önállóság miatt piaczunkat elvesztjük, csak megrendelt félelem. (Úgy van/Úgy van! Helyeslés a baloldalon.) Kubik Béla: Mondva csinált! Komjáthy Béla; Legutoljára Nagytam a legutolsó fegyvert, a mely védelmemre kel. A mely perczben képesek volnának iparunkat fejleszteni, fogyasztási képességük is nagyban emelkednék, és méltóztassanak nekem elhinni, hogy ez az ország, a melyről Petőfi egyik versében azt irta: »Mily rosszul van berendezve, mert egy része dúskál a jóban, más része éhezik, jobb sorsba jutna.» Azon vidékek lakosai, hol az éhínség csaknem mindennapi, az ipari munka által jóléthez jutnának, megszeretnék ezt a hazát, lelkesülnének a magyar állameszméért, htí védőivé volnának jogainknak, szabadságunknak. T. ház! Ezek mind olyan kérdések, hogy ezek előtt nem lehet szemet hunyni. De egy kérdést vetek fel itt mindjárt, mert arra az igen tisztelt előadó úr is kiterjeszkedett. (Felkiáltások a baloldalon: Mert nem mer!) Micsoda haszna volna még ezenkívül a mi fogyasztási adórendszerünk más berendezésének? Az előadó úr felemlítette a szesziparnak stagnálását. És igazsága volt. Alkothatunk itt törvényt törvényre, csinálhatunk mindenféle újabb adóváltozásokat, mert végigpróbáltunk már mindent: közös vámterület alapján itt a szeszipart fejlesztenünk nem lehet. Ha a mezőgazdasági szeszgyáraknák adunk kedvezményt, jó, de rontjuk az ipari szeszgyárakat, de azért kisebbségben maradunk erőben az osztrák gazdasági szeszgyárakkal szemben. Ha az ipari szeszgyárakat akarjuk fejleszteni, — eddig ez volt a tendenczia, — lehetetlenné tesszük a mezőgazdasági szeszipar fejlődését. Lesz alkalmam e kérdésről még beszélni; itt csak annyit jegyzek meg, hogy felfogásom szerint csak monopólium esetén lehetne a magyar szesztermelést a közösség alapján még megmenteni. Ha fogyasztási adórendszerünket saját felfogásunk szerint volnánk képesek idomítani, és nem állanánk