Képviselőházi napló, 1896. XXIII. kötet • 1899. május 17–julius 12.

Ülésnapok - 1896-470

^76 470. országos ülés 1899. jnníns 27-én, kedden. szállítanak, az államkincstár a gyárosnak jutalomképen fizetni fog: először a kontingensen belííl termelt szesznél a napi termeléssel fordított arányban — tehát olyképen, hogy a ki kevesebbet termel, az nagyobb jutalomban részesül — 4, 5 és 6 forintot, míg eddig a tétel 3, 4 és 5 forint volt. Másodszor az exkontingenshez tartozó szesznél ugyancsak a termeléshez mért fordított arányban, azaz a kisebb gyárak előnyére az államkincstár fizetni fog 2, 3 és 4 forintot, míg eddig 1, 2 és 3 forintot fizetett. Ennél nem csekélyebb, sőt bizonyos tekintetben még értékesebb az a kedvezmény, mely szerint a mezőgazdasági szeszgyár üzemét ezután egész éven át folytathatja. Ettől az intézkedéstől a pénzügyminiszter azt várja, hogy a kisebb, sőt még a közép-ipari szeszgyárak is migyobb számmal fognak mezőgazdasági gyárakká átváltozni. Mikor a bonifikácziót behoztuk, ez az átalakulás csak azért nem öltött nagyobb arányokat, mert az üzemi idő korlátozása által a gyárak többet szenvedtek volna, mint a mennyi előnyt nekik a jutaimi tételek biztosítottak. Az intenczió, mely a törvényhozást 1888-ban ennél a megszorításnál vezette, az volt, hogy a szeszgyárakban alkalmazott munkások a nyári hónapok alatt, mikor a mezei munkánál rajok szükség van, ott foglalatoskodjanak, nem pedig a gyárban. De a gyakorlat mutatta, hogy azok a munkások, a kik nyolcz hÓDapon át a szeszgyárban dolgoznak, mezőgazdasági munkára nem igen alkalmasak. Ez a megszorítás tehát a várt előnynyel nem járt, sőt többféle hátránynyal járt, a melyet a gazdaságnak egyéb ágaiban eléggé éreztek. Ezenkívül azáltal, hogy az üzlet négy hónapon át szünetelt, a gépek és egyéb felszerelések nemcsak hogy nem hajtottak semmit, tehát holt tőke voltak, hanem még romlottak is. Ez később ismét új kiadásokat vont maga után. A törvényjavaslat tehát megengedi, hogy 8 hónap helyett 12 hónapon át dolgozzék a mezőgazdasági szeszgyár. Ezzel azonban nem akarom fokozni azt a túltermelést, a melyet egyébként minden eszközzel megszorítani törekszünk. Épen erre való tekintettel a javaslat kimondja, hogy a 12 hónap alatt sem lesz megengedve, hogy a mezőgazdasági szeszgyár az eddigi mennyiségnél többet termeljen, csak egyszerűen feloszthatja az eddig termelt quantumot olyképen, hogy egyegy hónapra csekélyebb termelés esik, mint eddig. Ezzel azonban az az előny jár, hogy a gyár a kisebb termelésnek megfelelő nagyobb jutalom ban részesül. Igen fontos intézkedése a törvényjavaslatnak az, mely az adómentes pálinka főzését megszünteti. A régi törvény szerint azoknak, a kik sem kicsinyben, sem nagyban szeszkereskedést nem fíztek, joguk vott évenkint saját házi szükségletükre egy hektolitert meg nem haladó mennyiségben adómentesen pálinkát főzni. Ez a kedvezmény most megszűnik. Azonban úgy hiszem, ezt sem közgazdasági, sem magángazdasági szempontból nagyobb bajnak nem lehet minősíteni, mert biztosra vehető, hogy azon az áron, a mibe ez az adómentes minimális szeszfőzés került, az illetők mindenkor a piaczi áron megszerezhetik házi szükségleteiket. Az egész kedvezmény csakis a szokásnak köszönte fenmaradását, mert sem pénzügyi, sem közgazdasági szempontból megokolható nem volt. Egyébként épen a legszegényebb osztály nem vehette igénybe a kedvezményt, sőt abból teljesen ki volt zárva. Másrészt az adómentes pálinkafőzésnél gyakoriak voltak a jövedéki kihágások, ezeknek következtében aztán volt sok zaklatás és mindenféle oly baj, a mely az egyesre legjobb esetben is kimutatható előnynyel arányban sehogy sem állt. Ezekkel, t. ház, nem hogy kimerítettem, de alig voltam képes jelezni azokat a főbb szempontokat, melyek a javaslatban érvényre jutnak. De már ezeknek alapján is mondhatom, hogy a javaslat oly rendezést próbál, mely nem anynyira az államkincstárnak, mint a termelő közönségnek szolgál. A radikális megoldást, a mely a monopóliumban van, a javaslat megokolása elutasítja. Ennélfogva az eddigi rendszer alapján kellett az új törvényt felépíteni. Ez a rendszer különben nagyban és egészben bevált és maguk az érdekeltek sem sürgették annak gyökeres megváltoztatását. Nem alapvető reformról van tehát szó, hanem csak némi módosításokról, melyeket fogyasztási adóink rendszerének megváltoztatása és magának a szesziparnak helyzete tettek szükségessé. A sorrendben harmadik a söradóról szóló javaslat. A söradóról szóló minden előző törvény tárgyalásakor kimondotta a képviselőház, hogy az adózási rendszert lehetőleg úgy kell megalkotni, hogy a sörtermelést előmozdítsa és az olcsó, könnyű sör élvezetét a szegényebb osztályokra nézve minél hozzáférhetőbbé tegye. A jelen törvényjavaslat bizonyos fokig azon elveken alapszik és mélyremenő változásokat bár nem kezdeményez, mégis mondhatom, hogy a középés kis serfőzdéket úgy a törzsadónál, mint a pótléknál tetemes adóleengedések útján támogatja, itt is azt a kulcsot alkalmazva, mint a szesznél, hogy tudniillik a jutalom annál nagyobb legyen, minél kisebb az üzeme valamely gyárnak. Végűi a javaslat megállapít bizonyos indirekt, de értékes általános kedvezményeket, a melyekben nagy és kis gyárak egyformán részesülnek azon az úton, hogy hasonló kedvezmények az osztrák és más külföldi behozott sör javára nem adatnak. Ennek czélja, hogy némileg kiegyenlítessék az a súlyos differenczia, mely az osztrák és a