Képviselőházi napló, 1896. XXII. kötet • 1899. április 17–május 16.

Ülésnapok - 1896-452

452. országos ülés 1899. május 1-én, liétffin. 135 mint hatalmaskodás, elnyomás, üldözés. (Zajos helyeslés balfelől.) De, t. képviselőház, nem czéloz ezen törvényjavaslat semmit, mert a praxis bebizonyította, hogy ily törvényeket alkalmazni nem lehet, mivel oly gyűlöletessé teszi az államhatalmat, oly visszataszító a vádlónak és a terhelő tanúnak a szereplése, hogy arra, ha vádlók találkoznak, biztos terhelő tanúkat nagyon nehéz találni. Innen van, hogy a német Kanzel-Paragraphot, daczára annak, hogy a harcznak elején hozták, és egy oly harcznak, a mely párját, ritkítja, csak egyszer alkalmazták. Pedig, t. kép> viselőház, a német papságról nem lehet feltenni, hogy fél, mert az az összes katholiczizmusnak köszönetét, háláját, bámulatát és elismerését kivivta, hogy püspökeitől kezdve az utolsó káplánig eltűrt minden üldözést, börtönbüntetést, fogházat, de nem hajolt meg addig, míg nem győzedelmeskedett. A másik eset a franezia Oode-poenale szerkesztésénél fordált elő, a midőn ezen szakaszt szerkesztették. Az államtanácsban akkor többen figyelmeztették I. Napóleont, hogy ezen törvényszakasz a denuncziálásnak oly tág teret fog nyitni, és hogy a vádlott oly védtelenül fog állani, hogy ezt állami szempontokból nem lesz tanácsos életbe léptetni, mert ha lesznek is terhelő tanúk, ezek elfogultak lesznek, és nincs bizonyíték arra, hogy vájjon az a tanú valóban bebatolt-e az értelembe és meg tudta-e helyesen ítélni azt, a mit mondott a pap a szószéken. Mikor mindezek daczára a törvéayt mégis meghozták, a császár látta, hogy igazat mondottak, és hogy ilyenek voltak a következményei; kiadott egy császári rendeletet, a melyben azt mondta, hogy ezen törvény büntető szankczióját nem szabad szigorúan venni és meg kell elégedni, hogyha egy ilyen eset előadná magát, azzal, hogy a püspök előtt és a szószéken retraktálja azt, a mit mondott. Ezekből látható, hogy ilyen szakaszoknak nincsen praktikus értékök, és nem is azért szólalok fel, hanem a czélzat, a szándék, a tendenczia miatt, a mely határozottan üldöző, nem békét hozó, hanem békétlenséget szülő. (Élénk helyeslés balfelől.) Engedje meg a t. ház, hogy én egy különös jelenségre térjek itt ki, a mely ezen törvényjavaslat 170—171. §-aiban foglaltatik. Tökéletesen szabad itt az elhatározás mindenkire nézve, és mégis azt látjuk, hogy ezen törvényszakasz ellen eddig a többi pártokból Kalocsay Alán és Várossy Gyula t. képviselőtársaimon kivífl, a kik egyházi állásuknál fogva nem kerülhették el azt, hogy felszólaljanak, egyetlenegy világi sem szólalt fel ezen szabadságot megszorító törvényjavaslat ellen. Máshol is pártkülönbség nélkül találkoztak emberek, kiknek agályaik voltak az ilyen szakaszok ellen. Németországban például felszólaltak: egy Richter Albert, a kinek a liberalizmusa legalább is olyan nagy, mint Kubinyi György t. képviselő uré, (Felkiáltások a baloldalon: Bravó! Bravó!) — egy báró Malzahn,gróf Münster, akik nem a czentrum tagjai voltak, mégis felszólaltak, és szavaztak ezen törvényjavaslat ellen. Minálunk a nagy szabadelvű pártban, — a régi szabadelvű pártban, hogy Kubinyi Géza t. képviselő úr terminológiájával éljek, — és az új szabadelvű pártban senki sincs, a ki felszólalna e szabadságellenes törvény szakasz ellen. Senki sincs, a ki úgy ismerné ennek a szakasznak a történetét, mint én. (Egy hang balfelöl: Ok is!) Ők nem! — a ki úgy ismerné azon titkos rugókat, hogy miért lettek ezen törvényszakaszok megalkotva. (Zaj a jobboldalon.) Ne tessék olyan nagyon fütyülni, t. Molnár Béla képviselő úr ! Molnár Béla: Kérem, csak csodálkozom! RakOVSZky István: Még nagyon sok dolgon fog csodálkozni a képviselő úr! Molnár Béla: Elhiszem, még nagyon fiatal vagyok ! (Zaj Elnök csenget.) Rakovszky István: Igen csalatkozik, t. kép viselőház, az, a ki azt hiszi, hogy ennek a törvényjavaslatnak főczélja az, hogy a katholikus papságot megrémítse. Ez is egyik czélja, de volt és van egy másik czélja is. (Halljuk! Halljuk!) Az első czél az volt, hogy a t. új szabadelvűpártot becsapni lehessen. Ezt a törvényjavaslatot, az a miniszterelnök úr akkoriban beterjesztette azért, hogy később megbuktathassa a főrendiházban, a hol neki nagyon könnyű lett volna többséget szerezni, ha akarta volna, de eszeágában sem volt, mivel ő már Julius havában kötelező Ígéretet tett, hogy ebből a törvényjavaslatból törvény nem lesz, tehát kibújhatott az adott ígéret alól. A második eset most forog fenn, ezt úgy adták oda a Széli-kormánynak, mint egy kakuktojást. Az előbbi kormányelnök úr ezt a törvényjavaslatot a békekonferencia elé terjesztette, és akkor azzal jött, hogy ez a törvényjavaslat megszavazandó, éé pedig úgy, ahogy az első izben be lett terjesztve a képviselőházba és meg lett szavazva. Nehézséggel járt, hogy ezt így tehesse, hanem »Geschwindigkeit ist keine Zauberei.« Neki ez sikerűit, mert az egyik faktornak hozzájárulását — én itt egy köztudomású dolgot czitálok, mely újságokban is megjelent, — úgy nyerte ki, hogy azt mondotta, hogy az ellenzék követeli ezt, különösen a t. nemzeti párt, és hogyha ezt nem lehet felvenni, béke nem lesz, paktum nem létesül. Ez, t. képviselőház, egyszerűen nem hazugság, hanem a tényekben való kollizió az igazmondás és az előbbi miniszterelnök úr szavai között. T. képviselőház! Ha ez így van, a mint ez így is van, én nagyon csodálkozom épen a volt nemzeti párton, a ki elveinek tökéletes föntartásával vonult oda be. Az egész ellenzék örömmel