Képviselőházi napló, 1896. XIX. kötet • 1898. november 28–deczember 30.

Ülésnapok - 1896-367

367. országos ülé* 1898, november 28-án, hétfőn. 1 I tegyünk mi is ágy, mint a német szocziáldemokraták; (DerMtség és tetszés balfelöl.) számoljunk be a nyilvánosság előtt ezen pénzek eredetéről, hovafordításáról, (Úgy van! Úgy van! halfelöl.) mi ettől nem riadunk vissza, erre minden pillanatban készek vagyunk, feltéve, hogy a t. miniszterelnök úr minket erre a térre követ De ezt a propozieziót nemcsak hogy el nem fogadta, hanem mint valami naiv dolgot, valami komoly válaszra sem méltó fogást akarták odaállítani és így visszautasítani. Nohát, t. ház, ha ez így van; ha itt oly pénzösszegekről van szó, a melyeknek nagyságát egy saját padjaikról felszólaló hiteles tanú exorbitáns magasságban állapította meg, (Mozgás jobbfdől.) a nélkül, hogy e tekintetben tagadással találkozott volna, (Mozgás jobbfelöl.) mert a miniszterelnök úr csak a pénzösszegek eredetére vonatkozó gyanúsításokat vette tagadásba, de az összeg nagyságára nézve semmi megjegyzést sem tett; mikor ilyen gyanú forog fenn a mi egész közéletünk tisztasága és a többség eredetének, a többség jogczímének legitimitásával szemben, és a mikor azután ezzel szemben a világosság terjesztését megtagadják, a sííríí homály fentartását ellenben szükségszerű, természetes dolognak mondják: akkor ne tessék hivatkozni, mint analógiára, annak a pártnak példájára, a mely a pártezélokra bejött összegekről a lapokban nyilvánosan beszámol, hanem akkor aztán tessék elviselni mindazt: tessék elviselni azt a gyanút, tessék elviselni azt az aggodalmat, tessék elviselni azt a vádat, a mely a homálynak, bizonytalanságnak természetes következménye. (Úgy van! Ügy van! bál felől.) De, t. ház, még sokkal pregnánsabb és világosabb a beismerés a választásnál alkalmazott hatalmi presszió kérdésében. (Halljuk! Halljuk!) A Desseőffy-eset, igaz, hogy ez egy eset, de ez az egy eset szintén egy reprezentatív esetté vált nemcsak annak a theoriának folytán, melyet nem én, hanem Tisza István képviselő űr velünk szemben felállított, hogy tudniillik köztudomású dolgokban a bizonyítás szükségtelen, hanem azért is, mert a miniszterelnök úr ezt az esetet és az ebben történteket helyesnek, a jövőben is követendő praxisnak állította oda s a nélkül, hogy ama beszélgetés bármely részletét tagadásba vonhatta volna, azt, a mi abban megnyilvánult, egészen normális és a jövőben is követendő szabályul állította oda. Két interpretátora akadt ennek a hires beszélgetésnek. Az egyik gróf Tisza István t. képviselő úr, a ki szintén a zárt ülésben nyilatkozott. Azt hiszem, hogy híven idézem nyilatkozatát és ha nem teszem, ö rektifikálni fogj; a tévedést. O tudniillik a zárt ülésen másoi felszólalásában annyi konezessziót tett nekij hogy a miniszterelnök részéről használt kifejezések abban a hiies beszélgetésben igenis alkalmasak voltak arra, hogy azok úgy értessenek, mintha azokban a presszió szándéka rejlenek. De a mint a miniszterelnök megtudta, hogy ilyen félreértés fenforog, maga sietett felvilágosítani az illető közhivatalnokot, hogy minden legkisebb kellemetlen következmény nélkül követheti meggyőződését. T. képviselőház! Gróf Tisza István t. képviselőtársam, a ki igen nagy tehetségű, komoly férfiú, ezúttal rendkívül szellemes humoristának is bizonyult. Az a kép, a mit ő élénkbe tárt, báró Bánffy Dezső lelkiállapotáról, annak a képnek kifestésé, melyet ő egy rövid mondatban foglalt össze, — arra én magam nem is érzem képesnek, — az a modern orosz lélektani regényirodalom mestereinek tollához volna méltó. Egy Tolstój vagy egy Dosztojevsky tolla kellene ahhoz, hogy ezt az érdekes belső harczot ecsetelje, mely akkor a miniszterelnök lelkében dúlt. Báró Bánffy Dezső magához hívat egy közhivatalnokot, ártatlan beszélgetést folytat vele, hogy magát informálja a szabadelvű párt jelöltjének kilátásairól. Beszéd közben megtörténik, megfoghatatlan módon, hogy kiejt egy pár olyan szót, melyet a közhivatalnok érthetetlenül úgy magyaráz, mintha abban hivatalos presszió volna. Ez a félreértés báró Bánffy Dezső tudomására jut és most az ő lelkét nem a lelkiismereti furdalás, — mert hisz ő tisztának érzi magát, — de mégis a borzasztó aggodalomnak és szomorúságnak fájdalma marezangolja. (Derültség a bal- és szélső baloldalon.) Hogyan történhetett az, hogyan eshetett meg egy olyan borzasztó félreértés, hogy legyen az országban egy ember, a ki báró Bánffy Dezsőt, a ki szolnokdobokai és beszterczenaszófli főispánsága alatt annyi jelét adta annak, hogy ha van valami hibája, az az, hogy túlskrupulózus, a törvényt akkép szokta alkalmazni, hogy inkább politikai ellenfeleinek kedvez, csakhogy valahogy ne essen a részlehajlóság gyanújába, báró Bánffy Dezső, a kiről tudjuk, hogy senki a hatalom kezelésében oly skrupuíózus és tartózkodó nem volt: még csak annak látszatával is illethesse, hogy bárkinek meggyőződésére pressziót akar gyakorolni. (Tetszés a bal- és szélső baloldalon.) Es most ezzel a báró Bánffy Dezsővel kell annak megtörténnie, hogy őt félreérti egy közhivatalnok, és hogy egy pár óráig egy ember lelkében az alatt a gyanú alatt álljon, hogy reá pressziót akart gyakorolni. (Élénk tetszés és taps a balés szélső baloldalon.) T. képviselőház! Megesik az embernek a szíve, hogy ha arra a lelki kínlódásra gondol, a miniszterelnök úrnak el kellett szenazon egy néhány óra alatt, a mig neki Desseőffy főszolgabíró urat iszonyú téve-