Képviselőházi napló, 1896. XIX. kötet • 1898. november 28–deczember 30.
Ülésnapok - 1896-367
6 gyakorlásával megnehezítik, (Úgy van! Ügy van! balfelöl.) hogy ha nem lehetetlenné teszik és a hatalmi kérdés a parlament között ée a parlament jogkörének gyakorlati lenézői között; hatalmi kérdés a parlament részéről, hogy a kezében levő hatalmi eszközöknek egyik legnagyobbikát, legsúlyosabbakat, az államnak kiadásai és bevételei feletti rendelkezést kezeiből ki nem adja mindaddig, mig maga nem nézhetett bele és mig maga nem határozhatott azoknak a kérdésekaek nemcsak az ország érdekeivel szemben megfelelő, de alkotmányszerű és törvényes elintézése felett, a melyeket a kiegyezési kérdések komplexumában látunk. (Úgy van! Úgy van! Élénk helyeslés balfelól.) T. ház! Rendkívüli helyzet az, a melyben vagyunk, a melynek egyes mozzanatai és az abban követendő eljárások tehát a rendes viszonyok theoretikus kérdéseinek mértékével nem mérhetők. (Úgy vau! balfelöl.) A feladat ma nem is az, legalább én nem úgy tűzöm ki magamnak, hogy a kormány iránti bizalmatlanságot indokoljam, hanem hogy a helyzetnek ezen rendkivüliségére, a helyzet ezen veszélyes és válságos voltára rámutassak, annak okait, forrásait keressem, hogy azoknak megállapítása után az orvoslás módjai is kideríthetők legyenek. (Bálijuk! Halljuk!) A küzdelem, igaz, a kormány ellen indái és nem tagadom, elsősorban a kormányelnöknek nem személye, hanem politikai pozieziója ellen. (Úgy van! Úgy van! balfelöl.) Hát t. ház, ebben azt is láthatnák, hogy nagy bók rejlik a kormányelnök úrra nézve, mert kérdezhetnék, hogy olyan jelentékeny egyéniség-e a t. kormányelnök úr, hogy ő körülötte alakúi és csoportosul az egész politikai helyzet? Baráttól és ellenségtől egyaránt a hódolatnak egy bizonyos neme egy ilyen jelentőség elismerése, akár a ragaszkodás, akár a támadás alapjául. Hát az-e t. kormányelnök ár? A mint veszszük, t. ház; bizonyos tekintetben az. Abban a tekintetben, a melyet az angol úgy fejez ki, hogy ő a szónak legszorosabb és legszigorúbb értelmében eminenter: a representative maii; ő eminenter egy képviselő egyéniség, mely egy korszakot képvisel, mely a közéletnek egy bizonyos fejleményét magában és kormányzatában reasszumálja. (Tetszés balfelöl.) De az a korszak, az a fejlemény nem az ő személyével és működésével veszi eredetét, csak abban csúcsosodik ki, esak abban mondotta ki utolsó szavát. Utolsó szavát abban az értelemben, hogy már ennél tovább ez a rendszer nem fejlődhetik, mint a hová az ő kormányzatában fejlődött; utolsó szavát, reménylem, abban a cbronológiai és történelmi értelemben is, hogy annak a rendszernek több szava rezervában nincs, mint az, a melyet kimondott, mikor a miniszterelnököt arra a helyre ültette s azon a helyen featartja. ©venifter 28>áu, hétfőn. (Úgy van! Úgy van! Tetszés balfelől.) Annak a rendszernek a kezdete és fejlődése visszamegy húsz-huszonkét év előtti időkre. Ez a rendszer ugyanaz, a mely ellen ezekről a padokról másfél évtizeden át, mint az úgynevezett Tisza-rendszer ellen folytattunk küzdelmet. S ennek a másfél évtizednek folyamán gyakori felszólalásokban, gyakori czikkekben, röpiratokban, szóval a politikai harcznak minden fegyverével iparkodtunk ecsetelni, iparkodtunk világossá tenni, hogy miben látjuk mi annak a rendszernek a fogyatkozásait, hibáit, veszélyes voltát. Ha végiglapozom az utolsó évtizedek országgyűlésének naplóit s keresem ama rendszernek kritikáját ellenzéki oldalról és rekapitulálom azt, a mit erről a rendszerről, a mit a Tisza-rendszerről magam mondottam és írtam nem egyszer, hanem számtalanszor, annak jellemzését a következő momentumokban találom. (Halljuk! Halljuk!) Az a rendszer az intézmények megalkotásában semmitől sem irtózott annyira, mint a jogok és kötelességeknek precziz körülírásától, semmitől sem irtózott annyira, mint olyan törvényhozási alkotásoktól, a melyek a közhatalmaknak kezelésében azt a határt, a melyet a honpolgárok szabadságai, jogai megvonnak, világosan megjelöli, a mely a közhatalmak gyakorlásával összekötött jogi és politikai felelősséget szigorúan körülirja, a mely az illetékességet pontosan és világosan meghatározza. Hanem az a rendszer a maga politikai bölcseségének egész alfáját és ómegáját kifejezetten, bevallottan —• s ezt a magyar nemzet politikai követelményeként állították oda nem egyszer — abban látta, hogy a közhatalmak összes kezelőinek egy bizonyos diszkréczionális latitude engedtessék, hogy minél kevésbbé legyenek feszélyezve felelosségöknek precziz meghatározása, jogi korlátoknak megállapítása, bírói jogsegély igénybevehetősége, szóval mindazon intézmények és mindazon gyakorlatok által, a melyekben más polgárosúlt államok a jognak uralmát, a rendnek és szabadságnak együttes érvényesülését biztosítják. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Ennek a rendszernek jellemzéséül intézményeinek alkotásában bővebben szólani nem kell; mert ha valaha történetének nyomai és forrásai kiapadnak, ha valaha arról a rendszerről az utókor nem tudna semmit, de csak megtalálnák valahogyan a főispáni intézménynek a leírását, úgy a mint az az 1888. közigazgatási törvényczikkbea kiépíttetett, és a mint azt a praxis kifejtette; ha feltalálnák annak a közigazgatási czentrumnak a képét, melynek jellemvonása az, hogy joga van mindenre, kötelessége úgyszólván semmire, hogy az ő hatalma kiterjed arra, a mire kiterjeszteni akarja, felelőssége pedig egyéb nines, mint az, hogy őt a minisztérium akkor, a mikor 367, országos ülés 1898.
