Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-346

374 346. országos ttlés 1898. október 29-én, szombaton. mindig csak parlamentáris eszközökkel meggátolni igyekezni fogunk. Az esetleg hozandó kiegyezési és egyéb törvényekért azonban, már nemcsak a t. kormányt terheli a felelősség, melyre a t. miniszterelnök úr oly fennen hivatkozik, kijelentvén egyben a forumot is, mely előtt ezen felelősségre vállalkozik, tudniillik a t. többséget; a felelősség terheli a törvények meghozatalában az ellenzéket is, és mi fórumnak a nemzetet ismerjük el és elismerjük egyúttal annak jogát is, hogy számonkéri tőlünk, vájjon az országnak nagy érdekeit, melyek sorsa most a koczkán forog, e válságos időben meg bírtuk e csorbíttaílanúl védeni, vagy legalább igyekeztünk-e azt tőlünk telhető erővel megtenni. A nemzet és az ország azon választó polgárai, kik minden erőszak és minden csábítás, minden nyomás és minden édesgetés, minden üldözés és minden lekarpereczezés ellenére ellenzéki elveikhez hívek maradtak, nem azért küldöttek ide minket, hogy a bizalomszavazó és bizalomból élő többség nyugodt álmát csöndes hallgatásba merülve ne zavarjuk, hanem igenis küldöttek azért, hogy ellenőrizzük a kormány cselekvéseit és mulasztásait, hogy ébren álljunk őrt a nemzeti jogok és érdekek sánczán, s ha ezen külső ellenség rést ütni szándékozik, avagy a falakon belül megadásra, jogfeladásra következtethető jeleket látunk, kiválaszszuk a parlamenti fegyverek arzenáljából a legalkalmasabbakat, és azokkal küzdelemre készen állva, harsányan kiáltsuk: Vigyázz magyar! Erre a fellépés és magatartásunkra, mely egy komoly, elvek és meggyőződéstől áthatott, kötelesség és felelősségérzet által vezérelt ellenzék helyzetében és szempontjából bárhol és bármikor, de kivált ily végtelenül komoly és következményterhes szituáczióban, minő a mostani, a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb, tudniillik kellő és kimerítő felvilágosítás követelése a kormánytól, a mit önérzetes és elvi alapon álló többségnek magának kellene elsősorban követelnie, azt mondja a t. túloldal, hogy ez a parlament munkásságának erőszakos megakasztása, rövid emlékező tehettséggel teljesen megfeledkezvén arról, hogy a t. kormány és különösen a t. miniszterelnök úr, kit alkotmányos felfogás szerint a parlament munkarendjének megállapítása illet, heteken és hónapokon keresztül tétlenségre kárhoztatta a parlamentet és kapva-kapott minden alkalmon, hogy ezen ház érdemleges munkálkodását szüneteltethesse. Készséggel beismerem, hogy parlamentáris felfogás szerint a többség akaratának kell érvényesülni. Ám mi ennek útjában nem állunk, annak érvényesülését nem gátoljuk, mert hisz a t. miniszterelnök úrnak egy tárgyilagos, érdemleges, a helyzet és a kérdés fontosságának megfelelő, őszinte és világos nyilatkozata, mely ilyformán az ő felelősségére való hivatkozásnál és a többség bizalmával való hivatkozásnál egyebet is tartalmazna, s melyből meggyőződést meríthetnénk, hogy jogaink és érdekeink megvédve lettek, vannak és lesznek, egy ily nyilatkozat mondom, azonnal leszereli. Ha pedig a kormánynak t. pártja ezt tudja, akkor ne tűrje tovább ez állapotot, hanem szüntesse meg az okot, a mi a parlament munkálkodását szerintünk megakasztja, s ez semmi más, mint Bánffy Dezső t. miniszterelnök úrnak megátalkodott csökönyössége. Nógassák, biztassák, czirógassák és kérjék, hogy egyszer már indítson, s ha nem teszi, igyekezzenek őt a kormány rúdja mellől eltávolítani. Meg vagyok arról győződve t. ház, hogy a ki nem tartja Bánffy Dezső miniszterelnök urat csalhatatlan, nagy államférfiúnak, hogy mindenki, a ki nem szokta meg a kormány eljárását mindenben vakon helyeselni és az ellenzékét vakon elítélni, az a jelen esetben feltétlenül az ellenzéknek ad igazat. Mert tisztelt ház, az ellenzéknek is csak van némi joga, hisz ha még annyi volna, hogy kérdésére választ követelhessen, akkor valóban nem kérdem, hogy miért vagyunk itt és miért szabad egyáltalán ellenzéki képviselőket is választani, ha azok működése semmitsem nyomhat a latban. De mert ez nem így van, tudom, hogy ha ezen az adott viszonyok között helyes eljárásunk azt eredményezné, hogy Bánffy Dezső báró úr nálánál hivatottabbnak, alkotmányos kötelességét jobban ismerő és teljesítő politikusnak, mint a milyen elég van az önök soraiban is, t. túloldal, helyét átengedni kénytelen lenne, ezt érdemül tudná be nekünk az egész ország, elsősorban a miniszterelnök urat most oly lelkesen éltető többség, mert ugyancsak nagy malomkő esnék le soknak nyakáról, mely kő Őket szabad mozgásukban gátolja és visszanyernék sokan szabad cselekvési jogukat is, mert nem az új kormánynak köszönik megválasztatásukat. Még én egy kormánypártit sem hallottam akkép nyilatkozni, hogy a t. miniszterelnök úr férfias bátor, egyenes fellépésével, haza- és igazságszeretetével az osztrák kormánynak imponálni tud. A t. miniszterelnök úr hívei is abban bíznak és úgy dicsérik őt: Hagyjátok ti Bánffyt, van annak a füle mögött, tiíl jár ő a németnek az eszén. Ámde t. ház, ez nem felel meg a mi magyar természetünknek, és az ily eljárásból mi az esetben sem kérünk, (Úgy van! balfélól.) ha biztos sikerre volna is kilátás, mert ez aláásná tekintélyünket bizonytalan hosszú időre. Lám, az osztrák kormány férfias nyíltsággal azt mondja: »A magyar quóta felemelése nélkül ( nincs kiegyezés.« Lépjen fel a t. miniszterelnök