Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-343

298 M8. országos ülés 1898. október 26-án, szerdán. azt, hogy mikor az állami anyakönyvvezetésről a törvényt meghozták, alapítottak egy törvényt, a melynélfogva állami emberek által vezettetik az anyakönyveket; de mi volt ennek az erkölcsi oldala? Az, hogy a papság tekintélye a hívek előtt csorbult, mert a hívek el sem tudták gondolni, a szivekkel gondolkozók nem tudták szóval kifejezni azt, a mit én most elmondok, hogy nini, a mi papunk miért nem volt erre alkalmas. Miután pedig már három év azóta letelt, 1895. október i-től a nép úgy kezd okoskodni az ő természetes lényéből kifolyólag, hogy eddig az én lelkészem, az én papom nagyobb tekintélynek örvendett, de most a jegyzőnél összpontosult az, és lehet mellőzni az én lelkészemet. Midőn ez óriási többséggel el volt fogadva, nem mondom, hogy e háznak minden tagja a papi tekintélynek ezen csorbítását czélózta. Szerintem a papi tekintélyt meg lehetett volna ezen oldalról is oltalmazni, ha behozzuk oly módon az állami anyakönyveket, hogy vezessék a papok tovább az anyakönyveket s jöjjön az állam, jöjjön a főszolgabíró és nézze meg azokat hivatalból. Ez a lelkészek tekintélyének megóvása szempontjából bizonyos politikai fogás lett volna, nem az akkori ház tagjai, de az akkori kormányzat részéről, mert a papság, a mindennemű egyháznak és felekezeteknek a lelkészei — értem főkép a keresztény lelkészekel — voltak azok, a kik a politikai és társadalmi kérdéseiden meg birták őrizni önállóságukat, (Egy hang balfelöl: De nem a püspökök !) a kik még elgondolkoztak a közállapotok, a szőnyegre vetődött napi és korkérdések felett és ha jónak látták, hiveik élére állottak, mint erkölcsi tanácsadók, ha hozzájuk fordultak és meg volt az önállóság, a háznak önálló tagjai és jelöltjei bízhattak még némelyekben, bízhattak a magyarországi lelkészi kar önállóságában, hogy ez az ember, ez a lelkész a községben meg fogja nekem mondani az igazat, igaz tanácsot ad, tájékoztat, nem vezet félre és valószínűleg együtt fog velem érezni, mert én is a nemzetem javára szállottam síkra. A lelkészi kar Magyarországon — minden keresztény vallását értem — a legközelebbi időig is még meglehetősen önálló volt, de hozzájárult tekintélyének a csorbításához az állami anyakönyv; az, hogy a jegyzőt előbbre tették, elég hibásan. De hozzájárult ehhez még egy másik körülmény is és ezt is meg kell mondanunk, mert e tekintetben is igen sok panasz hangzott fel azóta, bár ez más lapra tartozik. Erről én nem szólok, de hogy a papi tekintély csorbult, az onnan is ered, mert a vallások egyenlőségéről, az úgynevezett felekezetlenségről szóló törvény hallgatólagosan kijelentette, hogy minden vallás egyformán jó; másodszor pedig megengedte azt, az egyéni szabadságra való tekintettel, a mit én is mindig tekintetbe veszek és méltányolok, hogy minden nagyobb nehézség nélkül az egyik, vagy másik ebbe vagy amabba a vallásba áttérhessen ; szóval könnyebb módot és nagyobb kaput nyitott az ősi vallásoknak elhagyásához. Csak a következménynyel akarok foglalkozni, t. ház, és nem a törvénynyel. A következmény pedig az, hogy mert a hívek oly könynyen elhagyhatják felekezetüket, vallásukat, egyházukat, ez szüli azt az öntudatot, azt az erkölcsi következményt a köznépben, hogy: az én papomnak még csak annyi tekintélye sincs, annyi ereje sincs, szavának még annyi erőssége sem létezik, hogy engem bizonyos módon visszatartson. Ezelőtt ezt meg lehetett tenni; összeszidott, rendreutasított, felvilágosított, szóval az erkölcsi fegyvereket használta. Ma azonban bemegy a polgár és hivatkozva ezen meg ezen szakaszára a törvénynek, úgy beszél papjával, mint a káplár a közkatonával. Én azt mondom, hogy itt megint azt látjuk, hogy ennek a törvényjavaslatnak is végső fokban az az eredménye, hogy a hazai lelkészség tekintélye ismét megcsorbult. (Igaz! Úgy van! balfelŐl.) És most legyen szabad kitérnem egy pár szóval egy nagy költőnk mondására. Azt hiszem, a ház minden tagjai meg van győződve arról, hogy Berzsenyi Dánielnek igaza volt, midőn azt mondta, hogy: »Minden állam támasza, talpköve a tiszta erkölcs.« Erkölcs pedig vallás és tekintély nélkül nincs. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) A vallás igazi hivatott szolgája minden rendű és rangú lelkész, (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) és ha ezeknek tekintélyét akár szándékkal, akár szándék nélkül csorbítjuk, meghibban a vallásosság és az igazi becsületesség, a mely a szívnek tábláira van irva; (Úgy van! Úgy van! balfelől.) meghibban a köztisztesség, rombadől a közerkölcsiség, mely az élő Istenben vetett hiten alapszik és nem közönséges emberi törvényeken. (Úgy van! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) Ezt eredményezi az, ha a papságot megfosztjuk tekintélyétől, a mely ma meglehetősen meg van tépve. Hogy mennyire a kormányzati rendszer kifogása ez is, arra nézve visszatérek a múlt egy példájára. Tisza Kálmánról tudjuk, hogy igen nagy taktikus volt és a politikai sakkhúzásokhoz kitűnően értett. Ez az úr 1884-ben az általános választásoknál nagyon meg volt szorul Fa. Akkor történt, hogy a jelenlegi nemzeti párt kiválóbbjai, köztük maga gróf Apponyi Albert, az ország különböző vidékeire elmenvén, a többi közt a bánságban is tért és híveket óhajtottak hódítani eszméiknek és törekvéseiknek. Meglehetős nagyméretű volt a nemzeti párt e