Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-339

228 339. országos ülés 1898. október 20-án, csütörtökön. nak, és ha volna is kilátás arra, hogy ezek a javaslatok oly aránytalanul rövid idő alatt tárgyaltatnak le, hogy arra a magyar törvényhozásban példa sincs, — mondom, — daczára, hogy ez így van, maga a t. miniszterelnök úr is beismeri azt, hogy a helyzet jelenlegi stádiumában az, hogy 1899. január hó l-ig a két törvényhozás közt alkotmányos úton létrejött végleges rendezkedés törvényerőre emelkedhessek, fizikailag ki van zárva. Ha én ezt konstatálom és úgy a t. miniszterelnök úrnak, mint az egész kormánynak nem lehet szava az ellen, hogy feltétlenül és apodikticze bekövetkező igazság az, hogy egy új provizóriummal állunk szemben, akkor azon kormány, a mely az ezelőtt félévvel megalkotott törvénynek világos rendelkezései ellenére és még inkább a kifejezett intencziók ellenére egy országot olyan helyzetbe sodorta, hogy ezt saját törvénye és törvényhozásának intencziója ellenére új provizóriumba kénytelen belemenni, az a kormány a parlamentarizmusnak Európában mindenhol, még Szerbiában is fennálló törvényei szerint a legkevesebb, a mivel kell, hogy bűnhődjék, az, hogy legalább azt a helyet hagyja el, (Igaz ! Úgy van! balfelöl.) mert az ő adott szavat és a törvények mellett való garaneziát betartani nem képes. A parlamentarizmus törvényei szerint legalább más kormánynak kellene azt a mentséget parlamentáris úton biztosítani, hogy ő nem tehet arról, hogy az előbbi kormány lehetetlenné tette, hogy itt provizórium nélkül kormányozni lehessen. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) A parlament se nem iskola, se nem korcsma, hol szavakkal játszani, a törvényekben lefektetett elvekkel így visszaélni lehetne. Annak az embernek, ki adott szavát beváltani nem képes, bűnhődnie kell; mert ha nem bűnhődik ő, bűnhődik a parlament és elveszti a nemzet a törvényhozás szavahihetőségébe vetett megszentelt hitét, mely egyedül képes a nemzeteket fentartani, egyedül képes oly polgárokat nevelni, kik a nemzetet megvédhetik a kívülről jövő támadások ellen. (Úgy van! a szélsőbalon.) Ha pedig hozzászoktatjuk a nemzetet ahhoz, hogy parlamentje nem tud védelmére kelni a saját méltóságának egy oly kormánynyal szemben, mely adott szavát ily könnyelműen szegi meg: előáll az ország ellenzéke számára az a becsületbeli kötelesség, hogy meg kell a kormányt tanítani arra, hogy mi a parlamentarizmus törvénye és nem szabad engednünk, hogy tovább is kormányozzon. (Zajos helyeslés a szélsőbalon.) Lássuk a dolgokat a maguk egészében. Miként történik az, hogy a kormány újabb provizóriumba kényszeríti bele az országot? Már a múltkor foglalkoztam azzal, mily szerencsétlenség volt az, hogy a kormány a kiegyezés kérdését kapcsolatba engedte hozni a quóta kérdésével és így lehetővé tette azt a bajósdit, mely szerint a kiegyezést a két kormány, a quótát pedig a két bizottság tárgyalván, a kettő között végleges megállapodás létre nem jött. Ez ütközetnek, melyet megindítottunk, már most is van egy pozitív eredménye. Méltóztatik tudni, hogy az osztrák Reichsrathban a kormány és a többség azon az állásponton volt, hogy a quótaemelés a fogyasztási adó átutalása tárgyában adott kedvezményeért mintegy rekompenzáczió lesz. Most már az osztrák koimány is ráment arra az álláspontra, hogy ez csak mellékargumentum. A főargumentum a teljesítési képesség emelkedése, az a nagy felvirágzás, mely nálunk előállott. Az a kérdés tehát, hogy az 1867. évi XII. törvényezikk megalkotása, illetőleg az 1887 ben megkötött kiegyezés óta Magyarországnak vagy Ausztriának emelkedett-e és melyiknek mily arányban emelkedett a teherviselési képessége? Ez alapon én mint ellenzéki ember is hajlandó vagyok az ütközetet elfogadni. De míg Magyarországon mesterségesen elnyomták a közvélemény nyilvánulását e kérdésben, Ausztriában évek óta népgyűlés népgyűlés után, iparkamara iparkamara után, tartománygyűlés tartománygyűlés után folyton hangoztatta mily Eldorádó ez az ország, és mily szerencsétlen Ausztria, melyet mi zsákmányolunk ki, nem ők minket. Ha ez az érdemleges kérdés itt napirendre kerül, sikerűi majd kimutatnunk, mit kell értenünk Magyarország teherviselési képessége alatt. Hogy már eziránt is tisztában legyünk, én proponálok az osztrákoknak egy quótakulcsot. Egyezzünk meg abban, hogy viselj ik a közös ügyi terheket oly arányban, a milyen arányban magyar a közös hadsereg. Mindjárt meglesz az alku. (Élénk derültség és tetszés a szélső baloldalon.) A milyen arányban osztrák-német, fizessék ők. A milyen arányban magyar a diplomáczia, viseljük a költségeket készségesen. Sőt még valamit hozzá is adunk. (Derültség a balés szélsőbalon.) A milyen arányban magyar az udvartartás és a milyen arányban költekezik Budapesten a fejedelmi család, ugyanazon arányban viseljük a költségeket. De minek folytassam én ezt az arányt, ez az igazság kulcsa lenne, nekünk pedig nem lehet számítanunk arra, hogy báró Bánffy Dezső kormánya az igazság álláspontjára helyezkedjék. De nézzük meg, miként történik az, hogy az a junkrimféle elmélet itt is kísért közöttünk s a magyar kormány szándékosan közreműködik, hogy január hó 1-je előtt itt végleges állapotok ne lehessenek. Már említettem, hogy maga az a tény, hogy ők a quóta-kérdést összeboronálták a kiegyezés kérdésével, illegitim álláspont volt; azonban mit látunk? Eddig csak azt