Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.
Ülésnapok - 1896-339
839. országos ülés 1898. október 20-áu, cetttö*rt5k8n. 227 hogy báró Bánffy Dezső miniszterelnök ár, mikoriban miniszterelnökségét elvállalta, illetőleg betöltötte, azzal fenyegette az országot, hogy az utolsó alkotmányos miniszterelnök Magyarországon ő. Hogy ezzel a thémával már itt végezzek, t. képviselőház, meggyőződésem szerint ez a vágyódása, hogy ő legyen az utolsó alkotmányos miniszterelnök, már nem teljesíthető, mert az utolsó alkotmányos miniszterelnök, a mint én azt ki fogom mutatni, idáig dr. Wekerle Sándor volt, mert báró Bánffy Dezső miniszterelnök már régen nem alkotmányos. (Ügy van 1 a szüsö baloldalon.) Endrey Gyula : Sajtban utazik! Polónyi Géza: A ki az 1867 : XII. törvény czikknek, melyet önök szeretnek alaptörvénynek nevezni, a melyre vonatkozólag én azonban ezt a disztinkeziót mint jogász nem akczeptálom, azon törvénynek, melyet néha önök szerződésnek is szoktak nevezni, a ki — mondom — ezen önök szerint alap- és megmásíthatlannak hirdetett törvénynek úgyszólván minden egyes szakaszát idáig lábbal tiporta és kijátszotta, az, t. képviselőház, nem számíthat arra a ezímre, hogy őt bárki is Magyarországon továbbra is alkotmányos miniszterelnöknek nevezze. (Úgy van! a szélső báloldalon.) A harmadik théma, melylyel foglalkozni kívánok, t. ház, az, hogy én már egy ízben — meglehet, csintalan pajzánkodásból — azt a vádat emeltem a t. miniszterelnök úr ellen, a mit ő annak idején gyanúsításnak is vett, hogy ő régi balközépi tradiczióinál fogva, híven az ő régi meggyőződéséhez és elveihez, most is úgy viszi a kormáuyelnöki széken az ő agendáit, hogy az az 1867 : XII. törvényczikk minden körülmények közt elmúljék. Hát, t. ház, én akkor ezt a vádat, hogy így fejezzem ki magam, csak abból a feltevésből emeltem, hogy a mit báró Bánffy Dezső miniszterelnök cselekszik, azt tudva, szándékosan, irányzatosan, a megfelelő czélzatokkal teszi Ha ez így van, akkor könnyű lesz ma bebizonyítanom, hogy báró Bánffy Dezső úr az ő miniszterelnöksége alatt, különösen pedig a kiegyezési válság alatt tanúsított magatartásával kétségtelenül mindent elkövetett arra, hogy a függetlenségi és 48-as pártnak minden eddigi évtizedeken át hirdetett elvei számára teljes és kétségtelen bizonyítékot szolgáltasson annak igazolására, hogy az 1867 : XII. törvényczikk, úgy a mint megvan alkotva, a mint ma él, az államéletnek a messze jövőre való teljes biztosítására alkalmatlan törvény, és hogy ez a törvény, úgy a mint ma fennáll és él, ha intencziójának megfelelően akarnak kormányozni, fenn nem tartható és csakis annak megsértésével lehet ily közös-ügyes rendszer mellet kormányozni. (Úgy van! Úyy van! a bal- és szélső baloldalon). Hát, t. ház, rövid felszólalásomban ezekkel a thémákkal szándékozom foglalkozni. Mert az indemnitás napirendre tűzésének kérdésében én magamnak úgy vetem fel a kérdést, hogy vájjon az a kormány, a mely velünk szemben ül, jogosított-e, különösen a jelen viszonyok közt, hogy az ellenzéket csak fel is hívhassa arra, hogy a rendelkezésére álló törvényes eszközök mindenikéhez igénybe vételével meg ne akadályozza azt, hogy ez a kormányzat és ez a kormány tovább is fennállhasson. Én magamnak azt a feleletet adom, hogy eltekintve a belpolitika terén előforduló számtalan visszaéléstől, a függetlenségi és 48-as párt számára már most elérkezett az ideje annak, hogy programmjához, legmagasztosabb elveihez való hűséggel, igaz odaadással attól a kormánytól, mely akkor sem vállalkozik a nemzeti önállóságnak legalább a gazdasági kérdésekben való létesítésére, midőn azt az általa vallott törvény követel, megtagadjon minden módot és eszközt arra, hogy az tovább kormányozhasson. (Helyeslés. Ügy van! a szélső baloldalon.) Hát, t. ház, igyekezni fogok pragmatikus sorrend szerint kezelni a kérdéseket és elsősorban tisztába kell hoznunk egy nagy és fontos kérdést, tudniillik azt, hogy a mint én már az osztályokhoz való utasítás kérdésénél voltam bátor — azt hiszem, elég objektivitással — kimutatni : a kormány és az élén álló miniszterelnök már azon ténye által, hogy hozzájárult ahhoz, hogy az osztrák kormány a törvényünkbea május 1-jére" stipulált záros határidőt a Reichsrath elnapolásával mesterségesen szeptember hó 6-ára prolongálhatta, törvénysértést követett el, a mennyiben az 1898:1. törvényczikk nek végrehajtásában nem járt el azzal a kötelességérzettel, a melyet számára ezen törvényczikk előír, és pedig azért nem, mert a határidőnek mesterséges úton való kitolásával a t. miniszterelnök úr nemcsak respiriumot adott az osztrák kormánynak, hanem, mint azt beszédem folyamán bővebben is sikerülni fog kimutatnom, egyenesen lehetetlenné tette azt, hogy január hó l-ig a kiegyezés kérdéseiben végleges és állandó megállapodás a két törvényhozás faktorai között alkotmányos úton létrejöhessen. Már pedig az 1898:1. törvényczikk nemcsak annak kifejezett rendelkezései szerint, de a közöttünk kétségen kivül álló törvényhozási intenezióink szerint mindent megenged, csak zt zárja ki, hogy 1889. január hó elseje után provizórium bármiféle alakban létrejöhessen, sem technikai, sem adminisztratív, sem alkudozási, sem semmiféle provizórium. Már pedig báró Bánffy Dezső miniszterelnök úr is kénytelen konstatálni azt, hogy ha a magyar törvényhozásnak minden faktora hozzá akarna járulni ahhoz, hogy a kiegyezési javaslatok mentül rövidebb idő alatt letárgyaltassa29 »
