Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-338

338. országos filés 1898. október 19-én, szerdán. 221 Volt valamikor egy közmondás: Extra Hungáriám non est vita, et sí est, non est ita. A kivándorlásnak folytonos szaporodása azt mutatja, hogy ez a közmondás már nem áll, azok a sóhajok és panaszok, a melyet minden társadalmi rétegben hallunk, tanúsítják, hogy ennek az országnak teljesítési képessége és a lakosság vagyoni állapota az utóbbi 20—30, de különösen az utóbbi 20 év alatt, nem hogy javult volna, hanem rosszabbodott. De nézzük az iparos-osztályt. Ez képezte egykor a független, intelligens városi polgárságot, ez volt a társadalmi szabadság egyik előharczosa. Most alig találunk egy-egy városban egyetlen jómódú iparost; legnagyobb részük már pinczelakásokba szorult. Fáradjon oda a pénzügyminiszter úr, a mikor az adókivető bizottságban a pénztigyigazgatósági tisztviselők megteszik a javaslatot a harmadosztályú kereseti adó új kivetésére s egy-egy iparosra két-háromakkora adót sóznak, mint eddig fizetett. Nézze aztán, milyen kétségbeesett arczokat vágnak szegények. Aztán a bizalmi férfiak közbevetik magukat s a szerint, a mint jobb vagy kevésbé jó viszonyban vannak a sújtottal, esetleg leszállíttatják a 100 perezentes emelést 50 perezentesre. Mit tegyen az a szegény ember? Ügyvédet fogadjon és pereskedjék ? Nem teheti, hanem bizony megtörve távozik onnan. Ilyen adóbehajtásokkal könnyen lehet nagy budgetet összeállítani és azt a látszatot kelteni Ausztriában, mintha ez ország teljesítési képessége csakugyan szaporodott volna. Vagy tessék szétnézni a kereskedők közt. Ezelőtt 20-30 évvel ritka ember volt, a ki nem készpénzzel vásárolt; szinte szégyennek tartották, ha valakinek kínálták, vegyen hitelre. Most, ha a vevő tartozásából 10 perczentet lefizet, húsz perczent új hitelt vesz igénybe. Azt mondják Ausztriában, nagyiparunk fellendült. Hát valamit csak csináltunk, az kétségtelen, de végre ez a természetes fejlődésből folyt. Hanem maga a pénzügyminiszter úr mondta tavaly, hogy egyik legnagyobb iparunk, a czukoripar, mily nehéz viszonyok között van és hogy kilenez milliónyi állami támogatásra szorul rá. Ha olyan jó az az ipar, miért kell támogatni? Vagy nézzük a szeszipart. Nem látjuk, hogy alig van város, a hol becsukott szeszgyár ne volna? Úgy a nagy, mint a gazdasági szeszgyárak nem bírnak megélni. Pénzintézeteink Ausztriából szerzik a pénzt; állampapírjaink, zálogleveleink ott és más külföldi országokban vannak elhelyezve. Ausztria egy-egy vidéki városában, Brünnben, Prágában több a milliomos, mint nálunk az egész osszágban. Hát hogy lehet itt akkor quóia-emelésről beszélni? S midőn mégis azt kell sejtenünk úgy a Lajthántúli, mint részben az itt hallott nyilatkozatokból, hogy kormányunk nem szándékozik elzárkózni a quótaemelés elől, csoda-e, ha ezen ellenzék kötelessége tudatában felhasznál minden eszközt, hogy ennek valamikép útját állani birja? És vájjon nem-e a nemzet iránti kötelességet teljesítjük, midőn az egész országban észlelhető aggodalmat itt felhozzuk és megnyugtató felvilágosítást kívánunk? Járja-e az, hogy erre a teljesen legális, teljesen képviselői minőségünkhöz tartozó kérdésre báró Bánffy Dezső miniszterelnök úr oly britszk módon, az egész parlamentarizmust megszégyenítő módon válaszoljon? (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Vájjon báró Bánffy Dezső miniszterei nök úr oly államférfiúi zseni-e, vájjon oly nagy ember-e itt Magyarországon s oly nagy alkotások vannak-e mögötte, hogy teljesen elegendő, ha ő azt mondja: a felelősség engem terhel, vakon rohanjatok utánam. (Igás! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) Vájjon elfogadhatjuk-e azt, hogy az államférfiúi böleseségnek és bátorságnak legnagyobb ismérve a hallgatás legyen, miként azt báró Bánffy Dezső akarta bemutatni és a túloldal megtapsolta, megéljenezte? (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Tessék akkor siketnémákat odatenni, azok még jobban hallgatnak, (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) azoknak még inkább tapsolhatnak, azoknak nem is kell kibújniok a folyosóra, hogy az ellenzéki vádakat ne hallják. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ily viszonyok közt, azt hiszem, senki nekünk szemrehányást nem tehet, hogy mi igyekszünk felhasználni minden eszközt, hogy fényt derítsünk abba a ködbe, mely elfúlasztással fenyegeti közgazdaságunkat. Azt mondja a t. pénzügyminiszter úr, hogy mindazon idézetekből, a melyek felhozattak, nem következik az, hogy a magyar kormány az osztrák kormánynyal megállapodott volna a quótára és junktimra nézve, hogy tehát nincs ellenmondás az osztrák kormány és a magyar kormány nyilatkozatai közt. A t. pénzügyminiszter úr nyilatkozata alapján elhiszem, hogy formális, befejezett megállapodás a quótakulösra nézve a két kormány közt nem létezik; de az megint kétségtelen magának a pénzügyminiszter úrnak beszédéből, hogy a magyar kormány legalább is hallgatag hozzájárult az osztrák kormány azon feltételéhez, hogy a magyar quóta felemeltessék. Midőn tegnap közbevetőleg kérdeztem a t. pénzügyminiszter úrtól, mikor tartja elérkezettnek az idó't, hogy a magyar kormány állást foglaljon a quóta-kérdésben, azt mondta, hogy majd akkor, hogyha a quóta-deputáczió befejezte működését. De ha azt látjuk, hogy az osztrák kormány nem várja be az osztrák quóíadeputáczió működésének befejezését; ha azt látjuk, hogy az osztrák kormány nyíltan, határo-