Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.
Ülésnapok - 1896-338
220 338. országos ülés 1S98. október 19-én, szerdán. jünk. (Úgy van! Úgy van! balfelöl.)]M.ert hiábavaló e tekintetben a t. pénzügyminiszter úrnak kísérlete és fejtegetése, mintha az Í898 : L törvényczikknek nem volna az a szükségképeni folyománya, hogy a mennyiben ez év végéig a vámezövetséget törvényes módon meg nem köthetjük, akkor a külön vámterületre kell áttérni. Hiába mondja azt, hogy naivitás lett volna az a kormány részéről, hogy ilyen kelepczébe belemenjen, akkor, midőn jegyzőkönyvek és pozitív kétségbe nem vonható nyilatkozatok állanak fenn; hiábavaló az az okoskodása, hogy a kormány nem megy bele a kelepczébe és azt hiszem, kevés ember van Magyarországon, a ki azt hiszi, hogy midőn a magyar nemzet jogainak megvédéséért, önérzetének fentartásáért kénytelen az ország a külön vámterületre lépni, ha ezt a kormány kinyilatkoztatja, akkor kelepczébe menne. Menjen az ember a mai időben bárhová, akár városba, akár faluba, forduljon meg bármilyen intelligens emberek, akár egyszerű földmívesek közt, mindenütt azzal a kérdéssel találkozik, hogy mi lesz a kiegyezéssel és a quótával. Megengedem, hogy a kiegyezési javaslatok tartalma iránt a nagyközönség magának alapos ítéletet alkotni talán nem képes; de az kétségtelen, hogy a quóta felemelésében mindenki a legnagyobb igazságtalanságot és oly terhet lát, melyet ezen országnak gazdasági viszonyai semmiképen sem bírnak meg. (Ügy van! Úgy van! balfelöl.) Mert hiszen értem én azt, ha az osztrák ember azt mondja, hogy Magyarország közgazdaságilag annyira fejlődött, hogy a quótának felemelése indokolt. Mert hiszen melyik osztrák ember az, a ki a magyarországi viszonyokat alig ismeri és a ki alig jutott tovább, mint legföílebb Budapestre, látván azt, hogy Budapest az utolsó busz-harmincz év alatt rendkívül módon fejlődik, hogy egészen átalakult, hogy egész palotasorok emelkedtek, nagy pénzintézetek alakultak, gyáripar fejlődött, a mit tagadni senki nem fog s annak örvendünk mindnyájan, ne mondaná, hogy Magyarország fejlődött. De nagyon téves volna, ha ebből valaki az ország közgazdasági viszonyaira akarna következtetést vonni. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy nincs talán ország, a melynek fővárosában annyira központosítva volna a kormányzat, a hitelügy, a kereskedelem, a forgalom, a nagyipar, a nagytőke és minden itt a fővárosban. És nem szabad elfelejtenünk azt, hogy fővárosunk tulajdonképen csak a kiegyezés óta lett az országnak fővárosává; mert azelőtt bizonyos mértékig — legalább közigazgatási tekintetben — Bécs szerepelt annak, tehát ezen változások folytán természetszerűleg be kellett állania a főváros rendkívüli fejlődésének. Nem szabad elfelejtenük azt, hogy ez a főváros rengeteg adósságok terhe alatt nyög és legfőbb gondja, hogy milyen jövedelmeket teremthet elő, a melyekkel kiadásait fedezhesse. Hát, hogy mindezeket külföldi ember nem tudja mérlegelni és nem veszi tekintetbe, az érthető; annyival inkább, mert hiszen a kormánypárti sajtó évtizedek óta folyton megtéveszti ebben az irányban a külföldet, a mennyiben az országnak páratlan gazdasági fellendüléséről regél, csak azért, hogy annak dicsőségében önmaga sütkérezzék. De tessék végigmenni az ország bármely részében, tessék faluról-falura, házról-házra kérdezni akár gazdát, akár iparost, (Igaz! Úgy van! balfelöl.) hogy most van-e jobb dolga, könnyebb megélhetése, vagy azelőtt husz-harmincz évvel; mindenütt csak panaszokat fog hallani, mindenütt ki fogják mutatni, hogy a mindennapi megélhetés nem könnyebb, hanem nehezebb. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Vegyük csak a gazdák osztályát. Ismerem én körülbelül három vármegye majdnem minden faluját, alkalmam van társadalmi, egyesületi tevékenységem útján évenkint ezer ékkel és ezerekkel közvetlen összeköttetésbe jutni, és biztosíthatom a t. bázat, hogy daczára annak, hogy oly vidéki vagyok, a mely mindenkor az ország leggazdagabb vidékeihez számíttatott, a melynek népességétől nem tagadható el a szorgalom, igyekvés és takarékosság (Igaz! Úgy van! balfelöl.), mégis mindenütt végigvonul a panasz és sóhaj, hogy rosszabbá válik a helyzetük és nem lesznek képesek fentartani a birtokot, a melyet őseiktől örököltek. Tessék betekinteni a telekkönyvekbe, a legjobb községekben alig találnak tiszta telekkönyvet. Ha ez így megy tovább, — nekem alkalmam van egy pénzintézetnél is megfigyelni ezeket a viszonyokat, — kétségbe kell esni, hogy ötvenszáz év alatt mi lesz a mi gazdáinkból? A kinek talán nincs is alkalma, hogy közvetlenül saját tapasztalataival győződjék meg a gazda szomorú, igazán kritikus helyzetéről, tekintse csak a közisnaeretü tényeket. Hiszen tudjuk, hogy a fíllokszera tönkretette épen az utolsó évtizedben nemzeti vagyonosodásunk, 1 ! gazdagodásunk egyik jelentékeny erőforrását. Tudjuk, hogy a sertésvész és más gazdasági kalamitások milliókat pusztítottak el a nemzet vagyonából. Látjuk, hogy a folytonosan súlyosodó terhek alatt a gazda már nem képes megélni és földjéből behozni azt, a mi családjának eltartására szükséges azon silány árak mellett, a melyekkel terményein túladni kénytelen. Látjuk, hogy oly vagyonos vidékeken is, a melyeknek lakói bizonyosan nem hagyják el könnyelműen azt a földet, a melyet már apáik megdolgoztak s a hol bölcsőjük ringott, évről-évre szaporodik azok száma, a kik vándorbotot vesznek és messze vidékeken keresnek új hazát.
