Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-317

317. országos ülés 1898. június 18-án, szombaton. 445 Mert az elnyomást, a Bach-korszakot kiheverhetjük, de ha népünk elveszti keresztény hitét s azzal vallástalanságba s erkölcstelenségbe sülyed: ebből a halálból nem támad fel.« Hogy az őszinteség tekintetében még kevésbbé lehessek kifogásolható, bátorkodom felolvasni néhány sort abból a czikkbó'l is, a mely akkor jelent meg, a mikor Kossuth Lajos ravatalon feküdt. Ugyancsak a »Kalocsai Néplap«ban néppárti forrásból megjelent czikk az előbbieket mintegy kiegészíti, azokat, a melyek az előbb feiolvásottaknak ismétlését képezné, rövidség okáért elhagyom (olvassa); »A haza bölcse, Deák Ferencz, kibékítette a trónt a magyarokkal, megtörtént a koronázás; de Kossuth engesztelhetetlen maradt s így a magyar nemzet és Kossuth utai elváltak. De hát miért nem jött haza, s miért nem békélt meg, mint tették annyian mások, kiket pedig a zsarnok hatalom a forradalom elnyomása után csak úgy halálra itélt, mint Kossuthot? Kossuth fogadást tett, hogy a Habsburgdinasztiának sohasem leszen alattvalója; ő sohasem iámerte el még a koronázás ntán sem a magyarországi állapotokat törvényeseknek. Ilyen fogadás és ilyen felfogás mellett természetesen haza nem jöhetett és önmagát száműzte a hazából. Pedig ha valakinek, hát neki fájhatott az, hogy hazáját, melynek jóvoltáért mindenét áldozta, viszont nem láthatta. Mindenki csak sajnálhatta, hogy nagy hazánkfia ily módon önmagát száműzte és kínozta, de segíteni nem lehetett. A nemzet zöme nem értette és nem helyeselte Kossuthnak ezen magatartását; ez azonban senkit sem akadályozott meg abban, hogy Kossuth elhatározását és személyét tisztelje. Tisztelni fogja minden magyar ember, nemcsak azokért, a miket a haza javáért, szabadságáért tett, hanem önzetlenségéért és munkásságáért is. Kossuth szegényen ment ki hazájából, szegényen halt meg. Egész életen át saját munkájával tartotta fenn magát; még a legutóbbi éveiben sem fogadott el senkitől, még fiaitól sem, segítséget. Kossuthot azzal fogjak leginkább megtisztelni és emlékét szivünkben megőrizni, ha példáját követve, készek leszünk a haza javáért mindent áldozni és munkálkodni.« íme, t, ház, két néppárti czikk, melynek írója Kossuth Lajossal szemben ellenkező állásponton volt és van, az ő közjogi és egyházpolitikai nézetét^ sohasem osztotta és osztani nem is fogja. így ítéltek és írtak róla oly egyének, a kiket tőle politikai tekintetben áthidalhatlan ür választ el; tehát nem olyan sértően és emlékét meggyalázó modorban, mint írt egy liberális lap, a Magyar Hírlap. (Mozgás halfelöl.) Tehát nem áll az, a mit itt méltóztatik a képviselőházban hangoztatni, hogy mi néppártiak Kossuth-gyalázók vagyunk. Bátorkodom arra hivatkozni, hogy a néppárt, mint ilyen, ebben a. kérdésben ismételten nyilatkozott, a mely két nyilatkozatnak veleje az, hogy a néppártnak a Kossuth-gyaíázókhoz semmi köze, a mit azok írtak, abban semmi részük nem volt; abba ez a néppárt bele nem folyt, sőt s az ő harczmodorukat a néppárt elítéli. Igenis, én is elítélem és itt kijelentem ünnepélyesen, elítélem azért, mert, daczára annak, hogy mint volt szerencsém kijelenteni, politikai tekintetben nagy hazánkfiának elveit, különösen pedig egyházpolitikai és közjogi elveit nem oszthatom, azért mint hazánknak egy kiváló nagy férfiát, sőt a történelem egyik nagy alakját én tisztelem és különösen családi, hazafiúi, polgári erényeiért, munkásságáért, hazaszereteteért tisztelem és becsülöm és mint ilyent, még példaképül is felállíthatónak tartom. (Mozgás a szélsőbalon.) Igenis kérem, ez pedagógiai kérdés. Méltóztatnak tudni, hogy általános szokás a történelem nagyjait, a kik pedig Szintén többékevésbbé gyarlósággal és hibákkal bírtak nem az ő emberi gyarlóságaikban állítani az ifjúság elé, hanem az ő kiváló tulajdonságaikban, hogy így az ifjúságnak ideálul, követendő példákúl szolgáljanak. Én elismerem, annak daczára, hogy Kossuthnak nem vagyok politikai barátja, hogy igenis nagy hazánkfia bírt kiváló tulajdonságokkal, és ebből a szempontból, mint voltam bátor említeni, még ideálul is felállítható az ifjúság előtt. Azonban engedje meg Eötvös Károly t, képviselő úr, hogy ő a »Karólusz« 1872-iki kortesverse után, a mi legalább az elvhűséget és a következetességet illeti, nem lesz a pedagógia által felhasználható. (Derültség) És épen azért» t. képviselőtársam az, a ki legkevésbbé érezhette magát arra feljogosítva, hogy bárkinek és így a néppártnak is a Kossuth-kegyelet tekintetében leczkéket adjon. Eötvös Károly: Pedagógusnak íeczke kell ! (Derültség a szélső haloldalon.) Mócsy Antal: Igen, a pedagógus szokott leczkét adni. T. ház ! Méltóztatnak tudni, hogy nemcsak a hírlapokban, de asztaltársaságokban és különféle körökben ez az ügy roppant nagy port vert fel, mert nagyon fel lett fújva. Sok emberrel beszéltem erről a dologról, de őszintén mondom, egyetlenegy sem tudott nekem arra a kérdésre felelni; tetszett-e olvasni azt a kérdéses munkát, tudja-e az űr, miről van abban szó ? Mindenik azt mondta, no hát a Kossuth iránti kegyelet megsértéséről. Ezer ember közül 999