Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.
Ülésnapok - 1896-317
444 817. országos ülés 1898. június 18-án, szombaton. melyre okoskodásomat alapítom: »Mert ha az országgyűlési tagok akaratjuk szabad nyilvánításában korlátoztatnak vagy meggátoltatnak, megszűnik magának a törvényhozó testületnek függetlensége is.« Hát, t. ház, ha valamely képviselő előre tudja, vagy csak sejti, hogy midőn kötelességét teljesítendő, e házba bemegy, avagy ha kötelességét teljesítvén, e házból kilép, mindjárt ott a ház küszöbén, a ház kapujánál — bármily indokból — megtámadtatásnak, vagy talán tettlegességnek is lesz kitéve: ugyan kérem, t. ház, ki les? a t. képviselő urak köztíl az, a ki nem fogná ezt a házat akkor elkerülni? De ha ez áll, a mint csakugyan áll is, vájjon ezáltal a parlament ama tagjának szabad akaratnyilvánítása nines-e korlátozva, nincs-e meggátolva. (Ügy van! Úgy van! a baloldal hátsó padjain.) És ha igen, a mint kétségtelen, hogy igen, akkor vájjon nincs-e ama képviselő immunitása, sérthetetlensége megtámadva, vagyis nem illuzórius-e, ha megtörténhetik az inzultus, a mentelmi jog? (Úgy van! Úgy van! a haloldal hátsó padjain.) Valóban csaknem nevetségesnek tűnt föl előttem, részben pedig boszankodtam azon a tanácson, a melyet Lepsényi képviselő urnak valaki adott, hogy tudniillik a buffet ablakán keresztül meneküljön. De most utólagosan csaknem azt kell mondanom, hogy kár volt e tanácsot el nem fogadnia, mert így, bár elég bizarr és drasztikus, de legalább kézzelfogható módon lett volna ország-világ előtt nyilvánossá az, hogy oly képviselőnek mentelmi jóga, immunitása, a kinek az ablakon át kell menekülnie, valóban illuzórius. (Úgy van! Úgy van! Élénk helyeslés a baloldal hátsó padjain.) Mivel pedig én ezen meggyőződésben élek, azért azt hiszem, hogy igen helyesen és bölcsen cselekednék a t. ház, ha ez ügyben a további eljárást elrendelné. (Helyeslés a baloldal hátsó padjain.) Lakatos Miklós jegyző: Mócsy Antal! (Mozgás és derültség jobbfelől. Elnök csenget.) Mócsy Antal: T. ház! (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) A most szőnyegen forgó kérdés tulajdonképeni előidéző oka az, hogy a néppárt, mint ilyen és egyes tagjaiban is, ágy hirlapilag, mint itt a házban azzal gyanusíttatott meg, hogy Kossuth-gy alázó. Midőn ez Eötvös Károly t. képviselőtársam részéről itt, e házban ismételten megtörtént, már akkor kívántam e kérdéshez hozzászólani, és köszönettel veszem, hogy akkor a többség sorai ban is többen hajlandók voltak ezt megengedni. Akkor nem szólalhattam fel, de azt hiszem, hogy a helyzet tisztázása és a békés parlamenti tárgyalások kedvéért is, de azért is, hogy mi néppártiak egy súlyos és meg nem érdemelt vád alól feloldassunk, bátorkodom lehető rövidséggel és, a mint a t. túloldalról már akkor hangoztatták, midőn Eötvös Károly t. képviselőtársam e kérdésben felszólalt, őszinteséggel ebben a kérdésben nyilatkozni. Hogyha én ma az utóbbi napok és hetek hatása alatt itt szóval nyilatkozom, azt gondolhatná a t. képviselőház, hogy ezt azt utóbbi események pressziója, hatása alatt teszem, tehát az őszinteségemhez kétely is fér. Én tehát ezen dologban a tisztázásnak olyan neméhez fordulok, a mely az őszinteséget teljesen képes beigazolni és így képtelen lesz ama vád, hogy esetleg a védekezés nem őszinte. Bátor leszek néhány sort felolvasni olyan lapból, a mely négy évvel ezelőtt jelent meg, a mely néppárti ember által szerkesztetett és a mely visszatükrözi azt a felfogást, a mely nemcsak az enyém, hanem ismeretes t. elvbarátaimnak ia felfogása nagyban és egészben. Történt, hogy 1894-ben t. képviselőtársam Kossuth Ferencz tizedmagával a függetlenségiek köréből Kalocsán is megfordulva, Dunapatajra a Kossuth-szobor leleplezése végett utazott. Ez alkalommal a ^Kalocsai Néplap«-ban egy czikk jelent meg, a mely Kossuth Lajosra vonatkozólag a következőket foglalja magában (olvassa): »Kossuth Lajos a politikai szabadságok rendíthetetlen nagy harezosa volt, ékesszólásra nézve talán páratlan az egész világon, ki ezen tulajdonságával nemcsak bámulatba ejtette a művelt külföldet, de ismertté, becsültté is tette a magyar nevet a világon, mivel rendkiviili érdemeket szerzett a magyarság ügye körül s kivívta minden magyarnak tiszteletét. Azonfölül munkás ember volt késő öregségéig, haláláig munkájával tartván fenn magát, családját és támogatván sok-sok honfitársunkat, kiknek a forradalom után menekűlniök kellett; továbbá gondos családapa is volt. Ezen erényeiért is megérdemli minden becsületes ember tiszteletét. Ám a nagy fának nagy árnyéka van. Nagy embereknek nagyok az erényeik, de nagyok, végzetesek tévedéseik is. Kossuth Lajosnak két roppant nagy és végzetes tévedése volt. Az elsőt elkövette 1849-ben április 14-én, midőn az uralkodóház detronizáczióját Debreczenben az országgyűléssel kimondatta. Másik végzetes tévedése volt a halála előtti azon üzenete, mintegy végrendelete a 48-asokhoz, hogy a polgári házasság behozatala érdekében az ördögökkel is szövetkezni kell. A liberális kormány minden valószínűség szerint megbukott volna egyházpolitikai javaslataival Kossuth támogatása nélkül. És ez utóbbi tévedése végzetesebb, károI sabb lehet hazánkra, nemzetünkre, mint az első.
