Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-298

298. ersságos Ülés 189S, május t8«ä% pénteken. 97 áll. Mi végre szükséges tehát az az előjog, a mely talajdonképen törvényes zálogjog az illető szövetkezetnek összes vagyonára? Mi szükség van előjogra azokkal a szövetkezetekkel szemben, a melyeknél az soha alkalmazás tárgya nem lehet, a melyeknek fizetésképessége és megbízhatósága kétséget nem szenved? Ellenben azokkal a 'szövetkezetekkel szemben, a melyek kicsinyek, gyengék, kezdők, azért nem lehet szükség erre az intézkedésre, mert hiszen ezeknek az engedélyt a központ nem adhatja meg addig, a míg annyira meg nem erősödtek, hogy a megbízhatóság kellékeinek meg nem felelnek, a mikor azután ez az előjog feleslegessé válik. Tehát vagy az 59. vagy a 65. §. Mindkettőt egymás mellett fentartani véleményem szerint nem volna helyes. Az 59. §-ra nézve még az a megjegyzésem, hogy az nem tartalmaz semmi szankcziót. Az 59. §. nem engedi meg, hogy valamely szövetkezet bármily alakban, mástól mint a központtól hitelt vegyen igénybe a központ beleegyezése nélkül. Már most én azt kérdem, miként képzeli azt a törvényjavaslat a gyakorlatban megvalósíthatónak, hogyha az a szövetkezet, a melynek van ilyen engedélye vagy nincs ilyen engedélye, váltót fog elfogadni vagy váltót fog forgatni, rá lesz-e arra irva az, hogy a központ pedig ezen hitel igénybevételébe beleegyezik vagy nem egyezik bele? Vagy méltóztatnak azt hinni, hogy lehet ezt a czégjegyzékben kitüntetni? A törvény erről nem intézkedik. Én csak azt kérdem, hogy ha valaki valamely harmadik személy egy szövetkezettel hitelügylet! összeköttetésben áll, vagy mondjuk, harmadik kézből szerez jó hiszem ííleg valamely hitelszövetkezet bejegyzett czégaláirásával ellátott okiratot vagy váltót, szándékozik-e ez a törvényjavaslat rést ütni azon a törvénykezési alapelven, hogy a bejegyzett czég joghatályának korlátozása harmadik személyekkel szemben mindig hatálytalan? Mert ha ezt nem méltóztatnak intendálni, akkor ennek a tilalomnak következése nincs, akkor legfölebb az következik belőle, hogy az az igazgatósági tag, a ki engedély nélkül az ilyen hitelt igénybevette, ezen eljárásáért saját szövetkezetével vagy talán a központtal szemben is felelős, azért a kárért, a mely ebből származik; de kérem, ha ez tisztességes, becsületes üzlet volt, akkor ebből kár nincs is, mert hiszen csak azt fizeti vissza az a szövetkezet, a mit kapott, talán olcsóbban, mint a központtól kapta volna. Az 59. §. jogászi szempontból mindenesetre tökéletlen alkotás. Ha méltóztatnak azt fentartani, és ha annak konzequencziáit a végsőig le akarják vonni, akkor ezt a törvényben ki kell egészíteni és kellőképen ki kell fejteni. Már a pénzügyminiszter úr mondotta beszéKÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. XVI. KÖTET. dében, hogy a kötvényeknek más pénzforrással való pótlását a vita folyamán senkisem ajánlotta, kivéve Barta Ödön t. képviselőtársamat, a ki két dolgot említett fel és a ki a szövetkezeteket át akarta utalni először is a postatakarékpénztárnak, másodszor a jegybanknak, és ebben a tekintetben határozati javaslatot is nyújtott be. Sajnálom, de én nem lehetek t. képviselőtársam határozati javaslatával szemben olyan indulgens, mint a milyen indulgens a t. pénzügyminiszter úr volt, a ki odáig elment, hogy utóvégre nincs kizárva az a lehetőség, hogy a postatakarékpénztár valami formában a szövetkezeti tőkebeszerzés keretébe belevonassék. Hát erre azt mondom: Isten mentsen! (Felkiáltások bálfelől: Miért?) A postatakarékpénztárnak megvan a maga nagyon is fontos hivatása; és ha Barta Ödön t. képviselőtársam azt mondotta: Azok az apró betétek a postatakarékpénztárnál a népé, a szövetkezet is a népé, adjuk vissza azt, a mi a népé, a népnek, hát ez igen szépen hangzik, de alapjában nem igaz. Mert az a szegény ember, az a kis exisztenczia, a mikor a maga megtakarított forintjait vagy koronáit beviszi a postatakarékpénztárba, abban a pillanatban épen nem nép, hanem igen határozottan egyén, egyéni érdekkel, a ki megköveteli az ő egyéni teljes megóvását. A takarékpénztári betéteknek hosszú lejáratú elhelyezése egyáltalában sarkalatos hiba, a melyet nálunk nagy és kis takarékpénztárak évek óta elkövetnek, de a mely ez által helyessé nem válik. A postatakarékpénztár ebben a tekintetben kivétel és példaadó. Megvan neki az a hivatása, hogy példájával hasson a szükséges reform előkészítésére. De ettől eltekintve két eset lehetséges. E szövetkezeti kötvények — mert hiszen a dolog legtermészetesebb módja az volna, ha a postatakarékpénztár állampapírok helyett ilyen kötvényeket vásárolna — a szövetkezeti kötvények vagy megszerzik maguknak azt a hitelt és piaczképességet, — a melynél fogva azoknak nagyobb tőkeveszteség nélkül való értékesítése minden időben lehetséges, mert állandóan megvan annak a czímletnek a maga vevőközönsége, vagy pedig még nem érték el ezt az állapotot. Ha a kötvények ezt az állapotot elérték, akkor a szövetkezet nem szorul a postatakarékpénztárra, mert akkor kötvényeit megveszi állandóan a piacz; megveheti a postatakarékpénztár is minden sérelem és minden veszély nélkül s e részben semmi határozatra vagy intézkedésre Bzükség nincs is. De a míg e tulajdonságot a szövetkezeti kötvények el nem nyerik; a míg a piacz azok vásárlásától idegenkedik; a míg attól kell tartani, hogy ha ezen kötvényekből nagyobb mennyiség jut a piaczra, vagy kelendőségük szűnik meg teljesen, vagy nagyobb árcsökkenés fog beállani, és csak veszteséggel lehet azokat 18