Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.
Ülésnapok - 1896-280
280. országos ülés 1898. április 18-án, hétfőn. 5? (Írom 385) és végre a hontmegyei helyi érdekű vasút engedélyezéséről szóló miniszteri jelentésről. (írom 386) Kérem a t. házat, méltóztassék ezen bizottsági jelentések kinyomatni, szétosztatni s azok napirendre tűzése iránt annak idején intézkedni. Elnök! A közlekedésügyi bizottság jelentései a székesfehérvár-bieskei helyi érdekű vasútról a bihari helyi érdekű vasút margitta-szilágysomlyói szárnyvonalának engedélyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában, továbbá a kereskedelmi miniszter úrnak a Hont vármegyei helyi érdekű vasút engedélyezéséről szóló miniszteri jelentés tárgyában ki fog nyomatni, a ház tagjai közt szét fog osztatni és annak idején az osztályok mellőzésével napirendre fog tűzetni. Következik a napirend értelmében a lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló törvényjavaslat (lom. 338, 373) tárgyalásának folytatása. Lakatos Miklós jegyző: Sima Ferencz! Sima Ferencz: T. ház! A szőnyegen forgó torvényjavaslat felett Tisza Kálmán t. képviselő úr álltai szombaton tartott beszédben hangsúlyozva volt, hogy ő csodálkozik azon, hogy ezen törvényjavaslattal szemben az előtárgyalások és miniszteri kijelentései* után olyan méretű és olyan irányú vita keletkezett, mint a milyennel azt a ház kezdette. Én, t. ház, azon csodálkozom, (Halljuk! Halljuk!) hogy ezen törvényjavaslattal szemben úgy hitfelekezeti, mint egyáltalában törvényhozási szempontból, akkora közöny mutatkozik, mint a milyet a ház képe mutat, mikor ezen uagyfontoságú, igazán kardinális jelentőségű törvényjavaslat felett folyik a házban a tanácskozás. Én azt hiszem, hogy az általam elmondandó beszéd, mely az én egyéni véleményemet képezi, ma még szűk körben mozog ebben a házban, de tudom, hogy a közvélemény nagy rétegeiben, a társadalom egész egyetemében, de az egyházak körében is ez a felfogás kezd érvényre jutni és a legközelebb a parlamentben — ha ez a kérdés, a minthogy kell, elő fog fordulni — az a vélemény fogja dominálni a vitát, a melynek én ez alkalommal kifejezést kivánok adni. Az egész magyar közvélemény, volt bár kibékülve az egyházpolitikai reformokkal, úgy a mint azok megoldattak vagy nem, egy bizonyos dolog, hogy az egyházpolitikai reformoknak oly radikális módon történt rendezése és megoldása után az egyházak anyagi életének rendezése kérdésében is egy egészséges, messze jövőre kiható, egyetemes reformot vár a közönség a magyar parlamenttől és nem ily toldozást és reparácziót, mint a milyennel a t. kormány ez idő szerint az elénk terjesztett javaslatban előállt. A lelkészi fizetések kiegészítésének kérdése, ha egyszer állami feladattá tétetik, hogyha az KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901 XV. KÖTET. állam egy magasabb rendű hivatást vél teljesíteni e törvényjavaslattal, hogy azon nagy eszményi és kulturális szolgálmányokat, a melyeket a lelkészi kar teljesít, az állampénztárból is honorálja, akkor a lelkészi fizetések kiegészítésének kérdése egyáltalán nem oldható meg még csak ideiglenesen sem a hitfelekezetek körére szorítkozva, hanem esak a magyar lelkészi kar egész egyetemét érintőleg. Gondolkozzék bárki máskép, a közvélemény már el van rá készülve, s a legközelebbi időben követelőleg fog fellépni az iránt, hogy az egyházi javak kérdése az állam által ép úgy, mint a többi egyházpolitikai kérdések radikálisan rendeztessenek. Ha az állam hozzányúlt az egyházaknak részben ezredéve*, részben századokon át korlátlanul gyakorolt erkölcsi jogaihoz az egyházpolitikai reformok által: akkor ettől elválaszthatlan az a kötelesség is, hogy az egyházak anyagi sorsa is egyetemes és egyenlően igazságos alapon rendeztessék. Legalább a 48-iki törvényeknek ez a czélzata. S ha a kormány e kérdésben való törvényhozási működését a 48-iki törvényekre akarja visszavezetni, mint jogforrásra: számolnia kell a katholikus státus óriási vagyonával. Az ezzel való számolás képezze aztán alapját azon radikális megoldásnak, melynél fogva Magyarország papjai felekezeti különbség nélkül igazságosan és egyenletesen részesüljenek lelkészi ellátásban. Tudom, hogy idegenszerű ez a hang, melyen e tárgyban szólok. De midőn most a protestánsok és a görög-keleti egyházak kongruájának kérdésével foglalkozunk, legnagyobb részben érintetlenül hagyva a katholikus egyházak lelkészeinek sorsát: nagy politikai abszurdum, mely fölött a korszellem nem térhet napirendre, hogy a katholikus 5—600.000 forintnyi jövedelmekkel rendelkezzenek, és legyen katholikus pap, a milyen van is a kezünkben lévő statisztika szerint, a ki két-három száz forint évi fizetéssel küzködik. Ha magukban a katholikus egyházfejedelmekben nincs meg az az erkölcsi erő és a krisztusi szeretetnek az a mértéke, hogy a kongruát a maguk egyházára nézve gyorsan rendezzék, az államnak kell ezzel a jogi és existencziális, de történelmi szempontból is tarthatatlan helyzettel számolni. Mert történelmileg is úgy áll a helyzet, hogy a katholikus püspökök azokat az óriási jövedelmeket nemcsak papi funkczióért kapták, hanem mint közjogi méltóságok tartoztak az ország védelmére "bandériumot tartani; szóval ők állandó védoszlopai voltak a hazának. Ok tehát nem pusztán azért kapták azon óriási latifundiumokat, a melyeknek ma öt-hatszázezer forint évi jövedelme van, hogy prédikáljanak Krisztus nevében a népnek, hanem kapták azért, hogy a hazának is védelmére szolgáljanak, (Ügy van! Úgy van! balfelöl.) kapták azért, hogy a 8
