Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.

Ülésnapok - 1896-241

241. országos ülés 1898. február 18-én, kedden. j t^ volna oda, a hol most áll, annyira mélyre, ha intenzivebb lett volna a mi kulturéletünk és jobban tudott volna a magyar társadalom lelkesülni eszményekért és művészetért. Ez lett volna, uraim, az a semleges tér, hol találkozhattak és együtt munkálkodhattak volna mindazok, a kiket gyakran a közélet élesen szembeállít egymással. Ezen a téren ismerhettük volna meg egymásban a jót, a nemest, az ideálok után törő hajlamokat, és talán nagyobb, emelkedettebb lett volna rögtön közgondolkozásunk is. Uj ezélok, új eszmék önthettek volna lelkesedést ebbe a poshadó, ebbe a vizenyős közszellembe, és megtermékenyíthették volna több ízléssel, több igazsággal, és taláu több szeretettel. Már pedig ez erkölcsi átalakulásra szükségünk van: kulturális utón, művészeti áramlattal. Mert esak két eszköz van, melylyel az istenség időnként az emberiség megromlott szivét tisztíthatja. : az egyik az erőteljes vallási, a másik az erőteljes művészi áramlat. E kettő erkölcsi só, mely megóvhatja a nemzeteket a teljes szétzülléstől. Csak az az ország, hol a hitéletet megmosolyogják és a művészetet számba nem veszik, süiyedhet nagyon mélyre. Ilyenkor, mint a mi szomorú példánkon látjuk, minden önző, anyagias áramlat erőt vesz ezen a szerencsétlen nemzeten, mert lelkét nem frissítik fel az eszmények kultuszával, a hitéletből, vagy a művészetből. Politikánk nem volna oly sivár, közéletünk oly bomlott, ha több szivet, több Ízlést, szóval több művészi qualitást tudtunk volna bele vinni társadalmunkba az úgynevezett prókátorgondolkodás helyébe. Mindjárt nemesebb és emelkedettebb volna közfelfogásunk és közéletünkbe is visszatérhetnének a kipusztított eszmények, mint a hogy visszatérnek a napsugaras fészekbe a visszavándoiló madarak. Pedig e nagy erkölcsi átalakulásra szükségünk van, hogy széttöredezett társadalmunk, kiheverhesse a politika, a párturalom sivár csapásait. A művészet nemcsak kulturális czél és ne is így fogjuk fel: nálunk ez fontos politikai tényező, melylyel érzésében, gondolkozásában megsemmisíthetjük és tán újra teremthetjük a magyar közszeílemet. Csakhogy sajnos, nálunk a politikai rothadás gőze, mérges párázata átmegy mindenhová a társadalmi életbe is és megmételyezett mindent, a mivel valaha nálunk a politika összeköttetésben állt. (Ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) Átment a művészetbe is és arra is rányomta bélyegét: az anyagi érdekek kultusza beleszivárgott művészetünkbe és kiszorította onnan az eszményi tartalmat és megtöltötte azt is, mint közéletünket hazugsággal. (Igaz! balfelől.) A pénz, az érdek lett az a lidérczfény, mely után itt is rohantak az emberek. Azért nincs a művészeteknek nálunk eszményi tartalmuk. Pedig a művészet csak ott virágozhatik fel, hol eszményi hittel szolgálják és hanyatlani fog mindenhol, a hol csak megélni akarnak belőle vagy egyszerű üzletté aíj ásítják. Nem fogok most a mi megromlott művészeti viszonyainkról részletesen beszélni, mert bármily óvatos volnék, nem tudnám kikerülni a személyes vonatkozásokat. Már pedig e felelősség nélküli helyről védtelen emberekre nem lövöldözök. A mi tehát képzőművészeti ügyeinkben személyes kérdés, azt elvégzem a sajtóban és a művész-egyesületek közgyűlésein. Itt esak arról az általános irányról fogok beszélni, a melyek képzőművészetünk kezelését, annak művészeti felfogását és szellemét a posványba vezett, és kiölte abból a művészi egyéniséget és a művészi önállóságot. Hogy jól megértsenek uraim, előre kijelentem, hogy vádamat nem formálom azon társadalmi intézmény ellen, a képzőművészetet ápoló műcsarnok ellen, a hol igazán lelkes odaadással, honfiúi buzgalommal iparkodnak néhányan a művészetet gyarapítani. Tehát nem a művészet pártolói ellen, hanem a művészetünkbe beharapódzó helytelen irány és szellem ellen szólok, a mely művészetünket tévútra vezette, a mely abból kipusztította a művészi egyéniségeket, a kikre a miniszter úr is nagyon helyesen súlyt fektetett beszédében. Mert, t. ház, művészetünk hanyatlása ott kezdődik, a mikor mi egyáltalában a magyar képzőművészetben az egyéni tehetségek szabad érvényesülését teljesen a német iskolai szellemnek békóiba vertük. így pusztítottuk ki művészetünkből nemcsak az egyéniséget, de még a nemzeti vonásokat is. Pedig a művészet egyéniség, önállóság nélkül sohasem lehet nagygyá és erőssé. Mert valamint a tudományban hiába iparkodik valaki a más eszével gondolkodni, úgy a művészetben is az igazi művész hiába érez a más szivével, hiába akar látni a más szemével, mert csak a saját teremtő zsenije nyújthatja neki mindig a teremtő erőt, vagyis az alkotásra való képességet. Ez az oka, hogy mihelyt egy művészt rajzain és arányain kivül színeiben, érzéseiben, felfogásaiban vagy irányában befolyásolnak, az sohasem lesz zseniális, az mindig szolgalelkíi másoló, egyszerű imitátor lesz, a ki a mestertől átvesz egy pár vonást, azzal iparkodik őt követni, utánozni és soha remekművet, a melynek első főkelléke az eredetiség, alkotni nem tud. T. uraim! Mi az oka a német művészei általános hanyatlásának és a franczia művészet rohamos emelkedésének? Nem azokra a dekadens aberrácziókra czélzok, a melyeket a miniszter beszédében felemlített, mert a ki a franczia