Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-226

236. orsnágos ülés 1898. jattnár 21-én, Mttto'rto'kon. g3 nak tartják, a melyre Ausztria gazdasági önálló­sága és politikai függetlensége érdekében töre­kedni kell. Sőt úgy látszik, a szomszéd országban a dualizmus sorsát máskülönben szivükön viselő pártokból is kiveszett a józan mérsékletnek, a közös érdekek nyugodt megítélésének szelleme, mert különben nem érthetné meg az ember, hogy a Magyarországgal való gazdasági kiegye­zés talaját még ezek a pártok is az irántunk való gyűlölség izzó lávájával öntik el abban a balgatag reményben, hogy ez az összeégetett feldúlt föld nekik így többet terem. Lélektani okokból érthető tehát, hogy mikor a dualizmusnak Ausztriában sok Új ellensége támad, a régiek pedig újra felbátorodtak . . . (A szélső balöldálm a terembe lépő Justh Gyulát megéljmsik.) . . . hogy akkor a függetlenségi párt azt gondolta, hogy a közjogi alap megváltozta­tásának — mint Kossuth Ferencz képviselő úr monda — gondviselésszerű alkalma elérkezett. Ha a dualizmus valóban az volna, a minek ellenségei hirdetik, makacs akadálya a nemzeti politika érvényesülésének: akkor biztosítom a t. házat, hogy ily gondviselésszerű alkalmak nélkül is rég elsöpörte volna már a közvéle­mény ébredő ereje. (Mozgás a szélső baloldalon Halljuk! Halljuk!) Az a körülmény, hogy oly mély gyökeret vert a nemzetben, hogy az ország értelmiségének nyolcz tizedrészét a maga ré­szére hódította; az a körülmény, hogy az Ön­álló rendelkezésről szóló javaslat tárgyalása idején a t. függetlenségi pártnak nem sikerűit országos mozgalmat indítani; és végűi az a körülmény, hogy a községi alapnak egyik leg­szenvedélyesebb, legkitartóbb és legtehetségesebb elvi ellensége, a hasztalan küzdelembe beleunva, a közpályától való visszalépését oly levélben adta tudtunkra, a melyben Vörösmarty szerint »A vert hadak és füstbe ment reinények« han­gulata vonul végig: (Mozgás és derültség a szélső baloldalon.) mindezek és sok egyéb más azt bi­zonyítják; hogy a nemzetnek esze ágában sincs arra gondolni, hogy a közjogi alapot megváltoz­tassa, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) és hogy nem is esik nehezére elutasítani magától a kísértés kelyhét, a melyről a nemzeti párt igen tisztelt vezére emlékezett meg egyik legutóbbi nagy­szabású beszédében. (Mozgás a szélső baloldalon Halljuk! Halljuk!) A nemzet e magatartásának okát én nem abban keresem, hogy a kiegyezés három év­tizede alatt az anyagi téren és a kulturális téren a haladásnak nagy útjait tettük meg; sőt beismerem, hogy a fejlődés törvényénél fogva, — ha nem is oly nagy mértékben, — akkor is haladtunk volna a kultúrában és az anyagi téren, ha a lefolyt idő alatt, az abszolutizmus vas­vesszejével kormányoztak volna bennünket. Hogy a nemzet a dualizmus iránt való bi­zalmának és ragaszkodásának e válságos időkben is tanúságát adta, annak okát én abban találom meg, hogy a 67-es alap nemzeti törekvéseink megvalósítására alkalmasnak bizonyult. Sok mindent lehet a szemére vetni, csak azt nem, hogy a sóhajok hidján vezeti át és óíomfödél alatt tartja fogva a nemzeti politika géniuszát. E tétel bizonyítására nem említem meg ba­rátaink és ellenségeink ama egybehangzó fel­fogását, hogy a monarchia nemzetközi politiká­jában túlsúlyra jutottak a magyar politika motivumai. Arra sem helyezek különös súlyt, hogy maga a monarchia keleti politikája úgy tűnhetnék fel, a történelmi párhuzamok előtt, mint késői visszfénye az Anjuak és Hunyadiak keleti politikájának. A német császár látogatása és annak itt elhangzott hires felköszöntőjét sem kívánom hatásaiban és eredményeiben túlbecsülni, (Egy hang a szélső baloldalon: Azt nem Bánffy fogalmazta!) de egy dolgot bizonyít. Erős bizo­nyítéka az a faji tulajdonságainkat magasztaló császári óda a magyar nemzet önállóságának, ez önállóság európai elismerésének, (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) mert olyaut, t. ház, az egész világ füle hallatára, egy nagy és szabad nemzet ura csak önálló és szabad ország fiaihoi intéz­hetett. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Én tehát, t. ház, ezeket csak érintve, ter­mészetesnek találom, hogy 67 óta sokkal inkább érvényestilt a nemzeti gondolat az ország belső szervezkedésében. Pedig ez volt az, a mit a dualizmus ellenségei leginkább kétségbe vontak. Itt igyekeztek elhitetni a nemzettel, hogy a »rendszer« csak lemondani tud a nemzeti jogok teljességéről; hogy jogfeladás szomorú lejtőjén feltartózhatatlanúl rohanunk lefelé; hogy a ki­egyezés óta a magyar közélet tele van Kálvá­riára emlékeztető momentumokkal: eczettel és epével, a mit a nemzettel megitatnak, töviskoro­nával, a melyet fejére tesznek és a kereszthalál borzalmával, a mely e korszakban minden nem­zeti eszmének egyetlen jutalma. Ezzel szemben, t. ház, hivatkozom arra, hogy a dualizmus 30 éve alatt a kormányzat és az állami élet minden ágában nemzeti irányban haladtunk előre, Hogy magyar a fővárosunk, magyar az iparunk, magyar a kereskedelmünk, magyar a kultúránk, (Úgy van! jóbbfélöl. Ellenmondás a szélső baloldalon.) magyar az önálló állami élet minden terhét viselő (Nagy zaj és ellenmondás a szélső balo'dalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Lukáts Gyula: Az oláhok is magyarok!? (Nagy zaj. Elnök csenget.) Werner Gyula: .. művelt középosztá­lyunk, a mely 50 év előtt még nem volt az: ez az eredmény, t. ház. csak szuverén, idegen ér­11*

Next

/
Oldalképek
Tartalom